AMBRISENTAN AZR 10 MG FILMTABLETTA

Farmakoterápiás csoport: Antihipertenzívumok, egyéb antihipertenzívumok, ATC kód: C02KX02

Hatásmechanizmus

Az ambriszentán orálisan aktív, a propánsav osztályba tartozó, endotelin A (ETA) receptor-szelektív ERA. Az endotelin jelentős szerepet játszik a PAH patofiziológiájában.

Az ambriszentán egy ETA‑antagonista (megközelítőleg 4000‑szer szelektívebb az ETA‑ra, mint az ETB‑re). Az ambriszentán blokkolja az ETA receptor altípust, ami főként a vascularis simaizomsejteken és a cardialis myocytákon található. Ez kivédi az endotelin által mediált second messenger rendszer aktivációját, amely a vasoconstrictio kiváltásáért és a simaizomsejtek proliferációjáért felelős. Az ambriszentánnak az ETB receptorhoz viszonyított ETA szelektivitása várhatóan azt eredményezi, hogy érintetlenül marad az ETB receptor által mediált vazodilatátor hatású nitrogén-monoxid és prosztaciklin termelődés.

Klinikai hatásosság és biztonságosság

Két randomizált, kettős vak, multicentrikus, placebokontrollos, III. fázisú, pivotális klinikai vizsgálatot végeztek (ARIES-1 és -2). Az ARIES-1 vizsgálatba 201beteget vontak be, és az 5mg-os és a 10mg‑os ambriszentánt hasonlították össze a placebóval. Az ARIES-2 vizsgálatba 192beteget vontak be, és az 2,5mg‑os és az 5mg-os ambriszentánt hasonlították össze a placebóval. A betegek az ambriszentánt mindkét vizsgálatban olyan szupportív/háttér gyógyszerek mellett kapták, amelyben a következő gyógyszerek kombinációja szerepelhetett: digoxin, antikoagulánsok, diuretikumok, oxigén és vazodilatátorok (kalciumcsatorna blokkolók, ACE gátlók). A vizsgálatba bevont betegek IPAH‑ban vagy kötőszöveti betegséggel társult PAH-ban (PAH-CTD-ben) szenvedtek. A betegek többsége a WHO funkcionális besorolása szerinti II. (38,4%) illetve III. osztály (55,0%) tüneteit mutatta. Azokat a betegeket, akiknek korábban meglévő májbetegségük volt (cirrhosis vagy klinikailag jelentős mértékben emelkedett aminotranszferázszintek), valamint a célzott PAH-terápiát (pl. prosztanoidokat) kapó betegeket kizárták a vizsgálatból. A hemodinamikai jellemzőket ezekben a vizsgálatokban nem értékelték.

A III. fázisú vizsgálatokra meghatározott elsődleges végpont a fizikai terhelhetőség javulása volt, amit a 6perces járási távolság (6Minute Walk Distance, 6MWD) kiindulási értékhez viszonyított változásával mértek a 12. héten. Az ambriszentán-kezelés mindkét vizsgálatban, valamennyi ambriszentán dózis esetén, a 6MWD szignifikáns javulását eredményezte.

Az ARIES-1 és ARIES-2 vizsgálatban a 12.héten az átlagos 6MWD placebokorrigált javulása az 5mg‑mal kezelt csoportban 30,6m (95%-os CI: 2,9–58,3; p=0,008), illetve 59,4m (95%-os CI: 29,6‑89,3; p<0,001) volt. Az ARIES-1 vizsgálatban a 12.héten az átlagos 6MWD placebokorrigált javulása az 10mg‑mal kezelt csoportban 51,4m (95%-os CI: 26,6‑76,2; p<0,001) volt.

A III. fázisú (ARIES-C) vizsgálatra vonatkozóan előre meghatározott szempontok szerinti kombinált elemzést végeztek. A placeboval korrigált átlagos 6MWD javulás az 5mg‑os csoportban 44,6m (95%‑os CI: 24,3‑64,9m; p<0,001), a 10mg‑os csoportban 52,5m (95%‑os CI: 28,8‑76,2m; p<0,001) volt.

Az ARIES-2 vizsgálatban az ambriszentán (a kombinált dózisú csoportban) a placebóhoz képest szignifikánsan megnyújtotta a PAH klinikai rosszabbodásáig eltelt időt (p<0,001), a relatív hazárd 80%‑kal csökkent (95%‑os CI: 47%‑92%). A következőkre terjedt ki a vizsgálat: halálozás, tüdőtranszplantáció, PAH miatti hospitalizáció, pitvari septostomia, egyéb PAH gyógyszerek adása és a korai kimaradás kritériumai. A kombinált dózisú csoportban az SF-36 Health Survey fizikális funkció skálájában statisztikailag szignifikáns emelkedést tapasztaltak (3,41±6,96), a placebóhoz képest (−0,20±8,14, p=0,005). Az ambriszentán‑kezelés eredményeképpen a Borg Dyspnoea Index (BDI) statisztikailag szignifikáns mértékben javult a 12. hétre (placebóval korrigált BDI-nél −1,1 [95%-os CI: -1,8‑-0,4; p=0,019; kombinált dózisú csoport]).

Hosszú távú adatok

Az ARIES-1 és -2 vizsgálatba bevont betegek alkalmasak voltak egy hosszútávú, nyílt elrendezésű, kiterjesztéses klinikai vizsgálatba, az ARIES-E-be történő beválasztásra (n=383). Az összesített átlagos expozíció 145±80hét, míg a maximális expozíció kb. 295hét volt. E vizsgálat fő elsődleges végpontjai a hosszú időtartamú ambriszentán-expozíciójához társuló mellékhatások incidenciája és súlyossága (beleértve a szérum májfunkciós vizsgálati eredményeket is) voltak. A hosszú időtartamú ambriszentán-expozícióhoz társuló, megfigyelt mellékhatások általában megegyeztek a 12hetes placebokontrollos vizsgálatokban megfigyeltekkel.

Az ambriszentánt kapó betegek (kombinált ambriszentán dózis csoport) túlélésének megfigyelt valószínűsége az 1.évnél 93%, a 2.évnél 85%, míg a 3.évnél 79% volt.

Egy nyílt elrendezésű klinikai vizsgálatban (AMB222) 36, ambriszentánnal kezelt betegnél azt vizsgálták, hogy milyen gyakorisággal fordulnak elő emelkedett szérum transzaminázkoncentrációk olyan betegeknél, akiknél korábban félbeszakítottak egy másik ERA-kezelést kóros transzaminázértékek miatt. Az átlagosan 53hetes ambriszentán-kezelés alatt a vizsgálatba bevont betegek közül senkinél sem mértek bizonyítottan >3×ULN szérum GPT-aktivitást, ami a kezelés végleges megszakítását vonná maga után. A betegek 50%‑ánál emelték ezen időszakban az ambriszentán dózisát 5mg-ról 10mg‑ra.

Valamennyi II. és III. fázisú vizsgálatban (beleértve a vizsgálatok nyílt elrendezésű kiterjesztését is) a 79,5hetes átlagos expozíciós idő alatt a normálérték felső határának háromszorosát meghaladó (>3×ULN) szérum transzaminázérték eltérések kumulatív incidenciája 17 volt a 483vizsgálati személynél. Ez 100ambriszentán expozíciós betegévenként 2,3esemény gyakoriságot jelent. Az ARIES E nyílt elrendezésű, hosszútávú, kiterjesztéses vizsgálatban a normálérték felső határát több mint háromszoros mértékben meghaladó szérum transzaminázszint emelkedés kialakulásának 2éves kockázata az ambriszentánnal kezelt betegeknél 3,9% volt.

Egyéb klinikai információ

Egy II. fázisú vizsgálatban (AMB220) a PAH-ban szenvedő betegeknél (n=29) 12hetes kezelés után a hemodinamikai paraméterek javulása volt megfigyelhető. Az ambriszentán‑kezelés eredményeként az átlagos szívindex növekedett, az átlagos pulmonális artériás nyomás csökkent, és az átlagos pulmonális vascularis rezisztencia csökkent.

Az ambriszentán-kezelés során a szisztolés és a diasztolés vérnyomásérték csökkenését jelentették. Tizenkét hetes időtartamú placebokontrollos klinikai vizsgálatokban a kiindulási állapottól a kezelés végéig a szisztolés vérnyomásérték átlagos csökkenése 3Hgmm, a diasztolés vérnyomásérték átlagos csökkenése pedig 4,2Hgmm volt. A hosszútávú, nyílt elrendezésű ARIES-E vizsgálatban a szisztolés és a diasztolés vérnyomásértékek átlagos csökkenése a maximum 4évig tartó ambriszentán-kezelés során megmaradt.

Egy egészséges önkénteseknél végzett gyógyszerkölcsönhatás vizsgálatban nem tapasztaltak klinikai jelentőséggel bíró változásokat az ambriszentán vagy a szildenafil farmakokinetikájában, és a kombináció jól tolerálhatónak bizonyult. Az ARIES-E vizsgálatban az ambriszentánt és szildenafilt egyidejűleg kapó betegek száma 22 (5,7%), az AMB222 vizsgálatban pedig 17 (47%) volt. Nem állapítottak meg további biztonságossági problémát ezeknél a betegeknél.

A tadalafillal való kombináció klinikai hatásossága

Egy multicentrikus, kettős vak, aktív komparátoros, eseményalapú, III. fázisú eredményességi vizsgálatot (AMB112565/AMBITION) végeztek az ambriszentán és a tadalafil kezdetektől való kombinációjának, illetve mind az ambriszentán és a tadalafil monoterápiában való alkalmazásának összehasonlító értékelésére 500, korábban kezelésben még nem részesült PAH beteg részvételével, akiket 2:1:1 arányban randomizáltak a kezelési csoportok megadott sorrendjében. Egyetlen betegnek sem adtak csak placebót. A primer analízist a kombinációs csoport és a monoterápiás csoportok összesítése között végezték el. Szupportív összehasonlító elemzést szintén végeztek a kombinációs kezelést kapó csoport, illetve az egyes monoterápiás csoportok között. A jelentős mértékű anaemiában, folyadékretencióban vagy ritka retinabetegségekben szenvedőket a vizsgálói kritériumoknak megfelelően kizárták. Szintén kizárásra kerültek a kiindulási időpontban a normálérték felső határánál kétszer magasabb GPT- és GOT-szinttel rendelkező betegek.

A kiindulási időpontban a betegek 96%‑a korábban semmilyen PAH-specifikus kezelést sem kapott, és a diagnózistól a vizsgálatba való belépésig terjedő medián időtartam 22nap volt. A betegek a kezelést 5mg ambriszentánnal és 20mg tadalafillal kezdték, majd a 4.héten a tadalafil dózisát 40mg‑ra, és a 8.héten az ambriszentán dózisát 10mg‑ra emelték, amennyiben nem jelentkeztek tolerálhatósági problémák. A kombinált kezelés kettős vak medián időtartama több mint 1,5év volt.

Az elsődleges végpont az az időpont volt, amikor először jelentkezett klinikai sikertelenséget jelző esemény, amelynek meghatározása az alábbi:

– halál, vagy

– a PAH rosszabbodása miatti hospitalizáció,

– a betegség progressziója,

– hosszú távon nem kielégítő klinikai válasz.

Az összes beteg átlagéletkora 54év volt (SD 15; tartomány: 18‑75év). A WHO FO a kiindulási időpontban II (31%), illetve III (69%) volt. A vizsgálati populációban a leggyakoribb etiológia (56%) az idiopathiás vagy örökletes PAH volt, amelyet a kötőszöveti rendellenességek miatti PAH (37%), a gyógyszerek, illetve toxinok miatti PAH (3%), a korrigált, egyszerű, veleszületett szívbetegség (2%) és a HIV miatti PAH (2%) követett. A WHO II. illetve III. FO-ba tartozó betegeknél a 6MWD kiindulási átlagértéke 353méter volt.

A terápiás eredményeket értékelő végpontok

A kombinációs kezelés a végső értékelő kontrollvizsgálatig az összesített monoterápiás csoporthoz viszonyítva az összetett klinikai sikertelenséget értékelő végpont 50%‑os kockázatcsökkenését eredményezte (relatív hazárd [HR] 0,502; 95%-os CI: 0,348‑0,724; p = 0,0002) [1.ábra és 1.táblázat]. A kezelés hatását a hospitalizációk kombinációs terápia alatti 63%‑os csökkenése határozta meg, amely korán alakult ki, és azt követően fennmaradt. A kombinációs terápia elsődleges végpontban mutatott hatásossága konzisztens volt az egyes monoterápiákkal való összehasonlítás, továbbá az életkori, etnikai, földrajzi és etiológiai alcsoportok (iPAH/hPAH és PAH-CTD) esetében is. A hatás mind a II, mind a III. FO-ba sorolt betegek esetében szignifikáns volt.

1. táblázat

Másodlagos végpontok

A vizsgált másodlagos végpontok:

2. táblázat

Idiopathiás tüdőfibrosis

492, idiopathiás tüdőfibrosisos (IPF-ben) beteggel (ambriszentán-csoport: N = 329; placebocsoport: N = 163) egy vizsgálatot (ARTEMIS-IPF vizsgálat) végeztek, amelyben a betegek 11%‑a szenvedett másodlagos pulmonalis hypertoniában (WHO 3 csoport), azonban azt idő előtt leállították, amikor megállapították, hogy nem teljesíthető az elsődleges hatásossági végpont. Kilencven esetben (27%) az IPF progresszióját (benne légzőszervi okokból történt hospitalizációkkal) vagy halálozást figyeltek meg az ambriszentán-csoportban, szemben a placebocsoportban észlelt 28eseménnyel (17%). Ezért az ambriszentán alkalmazása másodlagos pulmonalis hypertoniával társult vagy azzal nem társult IPF-ben szenvedő betegeknél ellenjavallott (lásd 4.3pont).

Gyermekek és serdülők

AMB112529 vizsgálat

A napi egyszer alkalmazott ambriszentán biztonságosságát és tolerálhatóságát egy nyílt elrendezésű, nem kontrollos, 24hetes vizsgálatban 41, 8 és 18éves kor közötti (medián érték: 13év), PAH-ban szenvedő gyermek és serdülő bevonásával értékelték. A PAH etiológiája a következő volt: idiopathiás (n=26; 63%), műtéti korrekció után is perzisztáló, veleszületett PAH (n=11; 27%), másodlagos, kötőszöveti betegséggel összefüggésben kialakult (n=1; 2%) vagy örökletes (n=3; 7.3%). A 11veleszületett szívbetegségben szenvedő alany közül 9-nek kamrai szeptumdefektusa, 2‑nek pitvari szeptumdefektusa, 1‑nek ductus arteriosus persistense volt. A vizsgálati kezelés megkezdésekor a betegek a WHO-besorolása szerinti II. (n=32; 78%) vagy III. (n=9; 22%) funkcionális osztályba tartoztak. A vizsgálatba történő belépéskor a betegeket PAH-gyógyszerrel kezelték (leggyakrabban PDE5‑gátló monoterápia [n=18; 44%], PDE5‑gátló plusz prosztanoid kombináció [n=8; 20%], vagy prosztanoid monoterápia [n=1; 2%]), és ezt a PAH‑kezelést a vizsgálat alatt is folytatták. A betegeket két dóziscsoportba osztották: napi egyszer 2,5mg vagy 5mg ambriszentán (alacsony dózisú csoport, n=21) és napi egyszer 2,5mg vagy 5mg ambriszentán, amit a testtömeg alapján 5mg‑ra, 7,5mg‑ra vagy 10mg‑ra titráltak (magas dózisú csoport, n=20). A két csoportból összesen 20beteg dózisát titrálták a második héten a klinikai választól és a tolerálhatóságtól függően; 37beteg fejezte be a vizsgálatot; 4beteg lépett ki a vizsgálatból.

Nem figyeltek meg dózissal kapcsolatos összefüggést az ambriszentán fő hatásossági kimenetelére, a fizikai terhelhetőségre (6MWD, 6perces járástávolság) gyakorolt hatásában. A vizsgálat megkezdésekor és a 24.héten mért 6perces járástávolság átlagos változása a 24. héten az alacsony és a magas dózisú csoportban 18betegnél +55,14m (95%‑os CI: 4,32‑105,95), illetve 18betegnél +26,25m (95%‑os CI: 4,59‑57,09) volt. A kiindulási értékhez viszonyított átlagos változás a 36betegre (mindkét dózis-csoportot összesítve) +40,69m (95%‑os CI: 12,08‑69,31) volt. Ezek az eredmények összhangban voltak a felnőtteknél megfigyeltekkel. Az alacsony és a magas dózisú csoportból a betegek 95%‑ának, illetve 100%-ának állapota maradt stabil a 24.hétre (a WHO-besorolás szerinti funkcionális osztály nem változott vagy javult). A Kaplan–Meier-becslés szerinti eseménymentes túlélés a PAH rosszabbodására vonatkozóan (halálozás [bármilyen okból], tüdőtranszplantáció, súlyosbodó PAH miatti hospitalizáció vagy a PAH‑val összefüggő állapotromlás) a 24. héten 86% volt az alacsony, illetve 85% a magas dózisú csoportban.

A hemodinamikai paramétereket 5betegnél mérték (alacsony dózisú csoport). A szívindex átlagos növekedése a kiindulási értékhez viszonyítva +0,94l/perc/m², a pulmonális artériás nyomás átlagos csökkenése -2,2Hgmm és a PVR (pulmonális vaszkuláris rezisztencia) átlagos csökkenése -277dyns/cm⁵ (-3.46Hgmm/l/perc) volt.

A 24hétig ambriszentánnal kezelt, PAH-ban szenvedő gyermekeknél a kiindulási értékhez viszonyított NT-proBNP csökkenés mértani középértéke 31% volt az alacsony dózisú csoportban (2,5mg és 5mg), illetve 28% a magas dózisú csoportban (5mg, 7,5mg és 10mg).

AMB112588 vizsgálat

A 24hetes, randomizált vizsgálatban részt vevő 41, ambriszentánnal kezelt beteg közül 38-nál gyűjtöttek hosszú távon adatokat. Az ambriszentán-kezelés átlagos hossza 3,4±1,8 év volt (6,4évig), a betegek 63%‑át legalább 3évig, 42%‑át legalább 4évig kezelték. A vizsgálat nyílt elrendezésű kiterjesztésében a betegek kaphattak szükség szerint további PAH-terápiát. A betegek többségénél idiopathiás vagy örökletes PAH-ot diagnosztizáltak. Összességében a betegek 46%-a maradt a WHO-besorolás szerinti II. funkcionális osztályban. A Kaplan–Meier-becslés szerint a túlélés 94,42% és 90,64% volt a kezelés kezdetétől számított 3, illetve 4év elteltével. Ugyanezekben az időpontokban a betegek 77,09%‑ánál, illetve 73,24%-‑ánál nem súlyosbodott PAH, ahol a súlyosbodást a következők szerint definiálták: halál (bármilyen okból), tüdőtranszplantációs várólistára vagy pitvari septostomia listára kerülés, hospitalizáció a PAH súlyosbodása miatt, az ambriszentán dózisának megváltoztatása, a meglévő célzott PAH-terápia dózisának változtatása vagy további ilyen gyógyszer bevezetése, a WHO-besorolás szerinti funkcionális osztály emelkedése; a 6perces járástávolság csökkenése vagy jobbszívfél-elégtelenség jelei/tünetei.

Felszívódás

Embernél az ambriszentán gyorsan felszívódik. Per os adagolás esetén az ambriszentán maximális plazmakoncentrációját (Cmax) általában jellemzően a bevétel utáni kb. 1,5órával éri el, mind éhgyomorra, mind táplálékbevitelt követően. A Cmax és a plazmakoncentráció-idő görbe alatti terület (AUC) dózisarányosan növekszik a terápiás dózistartományban. A dinamikus egyensúlyi állapot (steady state) általában 4 napos ismételt adagolást követően alakul ki.

Egy vizsgálatban, amelyben a táplálék hatását elemezték, egészséges önkénteseknek éhezést, illetve magas zsírtartalmú étkezést követően ambriszentánt adagolva azt tapasztalták, hogy a Cmax 12%‑kal csökkent, míg az AUC változatlan maradt. A csúcskoncentráció csökkenése klinikailag nem jelentős, ezért az ambriszentán étkezés közben vagy attól függetlenül egyaránt bevehető.

Eloszlás

Az ambriszentán nagymértékben kötődik a plazmafehérjékhez. Az ambriszentán in vitro plazmafehérje kötődése átlagosan 98,8%‑os volt, és 0,2‑20mikrogramm/ml tartományban független volt a koncentrációtól. Az ambriszentán elsősorban (96,5%‑ban) az albuminhoz kötődik és csak kisebb mértékben az alfa-1 savas glikoproteinhez.

Az ambriszentán kismértékben jut be a vörösvértestekbe: az átlagos vér/plazma hányados férfiak esetében 0,57, míg nőknél 0,61.

Biotranszformáció

Az ambriszentán nem szulfonamid (propánsav) típusú ERA.

Az ambriszentán glükuronidáció útján számos UGT izoenzim (UGT1A9S, UGT2B7S és UGT1A3S) révén ambriszentán-glükuroniddá alakul (13%). Az ambriszentán oxidatív metabolizáción is átesik, főként a CYP3A4, kisebb mértékben a CYP3A5 és CYP2C19 enzimek közreműködésével, aminek során 4-hidroximetil-ambriszentán képződik (21%), amely további glükuronidáció révén 4‑hidroximetil-ambriszentán-glükuroniddá alakul (5%). A 4-hidroximetil-ambriszentán kötődési affinitása a humán endotelin receptorhoz 65‑ször kisebb, mint az ambriszentáné. Ezért a plazmában kimutatott koncentrációkban (kb. 4% az ambriszentán anyavegyülethez viszonyítva) nem várható, hogy a 4-hidroximetil-ambriszentán hozzájáruljon az ambriszentán farmakológiai aktivitásához.

In vitro adatok azt jelzik, hogy az ambriszentán 300μM-nál 50% alatti arányban gátolta az UGT1A1‑t, az UGT1A6‑t, az UGT1A9‑t és az UGT2B7‑t (legfeljebb 30%‑ig), valamint a citokróm P450 1A2, 2A6, 2B6, 2C8, 2C9, 2C19, 2D6, 2E1 és 3A4 enzimeket (legfeljebb 25%‑ig). In vitro, klinikailag releváns koncentrációban az ambriszentánnak nincs gátló hatása a humán transzporterekre, beleértve a Pgp‑t, BCRP‑t, MRP2‑t, BSEP‑et, OATP1B1‑et, OATP1B3‑at és NTCP‑t. Ezen felül az ambriszentán nem indukálja patkány hepatocitákban az MRP2, a Pgp, illetve a BSEP protein expressziót. Mindent egybevéve, az in vitro adatok azt mutatják, hogy az ambriszentán klinikailag releváns koncentrációkban (plazma Cmax legfeljebb 3,2μM) várhatóan nem gyakorol hatást az UGT1A1‑re, UGT1A6-ra, UGT1A9-re, az UGT2B7-re, valamint a citokróm P450 1A2, 2A6, 2B6, 2C8, 2C9, 2C19, 2D6, 2E1 és 3A4 enzimekre, illetve a BSEP, BCRP, Pgp, MRP2, OATP1B1/3 és NTCP által közvetített transzportra.

Az ambriszentán hatását – dinamikus egyensúlyi állapotban (naponta egyszer 10mg dózisban) – az egyszeri dózisú (25mg) warfarin farmakokinetikájára, valamint a protrombin idővel (PT), illetve az INR-rel (nemzetközi normalizált aránnyal) jellemzett farmakodinámiájára 20egészséges önkéntesnél vizsgálták. Az ambriszentánnak nem volt klinikailag releváns hatása sem a warfarin farmakokinetikájára, sem farmakodinámiájára. Hasonlóképpen, a warfarinnal való együttadás nem befolyásolta az ambriszentán farmakokinetikáját (lásd 4.5pont).

19egészséges önkéntesnél vizsgálták a 7napos szildenafil-kezelés (naponta háromszor 20mg) hatását egyetlen ambriszentán dózis farmakokinetikájára, valamint a 7napos ambriszentán-kezelés (naponta egyszer 10mg) hatását egyetlen szildenafil dózis farmakokinetikájára. Az ambriszentánnal való együttadást követően a szildenafil Cmax 13%-os emelkedésétől eltekintve a szildenafil, az N‑dezmetil‑szildenafil és az ambriszentán farmakokinetikai paramétereiben nem volt egyéb változás. A szildenafil Cmax enyhe emelkedése nem tekinthető klinikailag relevánsnak (lásd 4.5pont).

Huszonhárom egészséges önkéntes bevonásával vizsgálták az ambriszentán dinamikus egyensúlyi állapotban történő adásának (naponta egyszer 10mg) hatását az egyszeri dózisban alkalmazott tadalafil farmakokinetikájára, valamint a tadalafil dinamikus egyensúlyi állapotban történő adagolásának (naponta egyszer 40mg) hatását az egyszeri dózisban alkalmazott ambriszentán farmakokinetikájára. Az ambriszentánnak semmiféle klinikailag releváns hatása nem volt a tadalafil farmakokinetikájára. Hasonlóképpen, a tadalafillal való együttadás nem befolyásolta az ambriszentán farmakokinetikáját (lásd 4.5pont).

Ketokonazol (naponta egyszer 400mg) ismételt adásának a hatását vizsgálták egyetlen 10mg‑os ambriszentán dózis farmakokinetikájára 16egészséges önkéntesnél. Az ambriszentán expozíciója az AUC(0–inf)-, ill. Cmax-értékkel mérve 35%‑kal, ill. 20%‑kal emelkedett. Az expozícióban bekövetkezett változásoknak azonban valószínűleg nincs klinikai jelentősége, ezért az ambriszentán adható együtt ketokonazollal.

Egészséges önkénteseknél vizsgálták a ciklosporin A ismételt adásának (100‑150mg naponta kétszer) hatását az ambriszentán (5mg naponta egyszer) farmakokinetikájára dinamikus egyensúlyi állapotban, valamint az ambriszentán ismételt adásának (5mg naponta egyszer) hatását a ciklosporin A (100‑150mg naponta kétszer) farmakokinetikájára dinamikus egyensúlyi állapotban. Többszöri ciklosporin dózisok alkalmazása esetén az ambriszentán Cmax és AUC(0–τ) értéke megemelkedett (48%‑kal illetve 121%‑kal). Ezen változások alapján az ambriszentán dózisát ciklosporin A-val történő együttadás esetén felnőtteknél és ≥50kg testtömegű gyermekeknél és serdülőknél napi egyszeri 5mg-ra, ≥20 – <50kg testtömegű gyermekeknél és serdülőknél pedig naponta egyszer 2,5mg‑ra kell korlátozni (lásd 4.2pont). Azonban a többszöri ambriszentán dózisoknak nem volt klinikailag releváns hatása a ciklosporin A expozíciójára, és nem indokolt a ciklosporin A dózisának a módosítása.

A rifampicin (naponta egyszer 600mg) egyszeri és ismételt adásának az ambriszentán (naponta egyszer 10mg) steady state farmakokinetikájára kifejtett hatását egészséges önkénteseknél vizsgálták. A rifampicin kezdő dózisait követően az ambriszentán AUC(0–τ) értékének átmeneti emelkedését figyelték meg (az első rifampicin dózis után 121%, a második után 116%), aminek vélhetően a rifampicin által közvetített OATP-gátlás volt az oka. Mindazonáltal, a 8.napra a rifampicin többszöri adásának már nem volt klinikailag releváns hatása az ambriszentán expozícióra. Az ambriszentán‑kezelés alatt álló betegeket a rifampicin‑kezelés elindításakor szoros megfigyelés alatt kell tartani (lásd 4.4 és 4.5pont).

Ismételt ambriszentán dózisok (10mg) hatását egyetlen digoxin dózis farmakokinetikájára 15egészséges önkéntesnél vizsgálták. Többszöri ambriszentán dózisok alkalmazása esetén a digoxin AUC0–last-értéke, valamint a mélyponti koncentráció enyhén emelkedett, és a digoxin Cmax-értéke 29%‑kal nőtt. A digoxin-expozíció többszöri ambriszentán dózisok alkalmazása esetén megfigyelt emelkedése nem tekinthető klinikailag relevánsnak, és nem indokolja a digoxin dózisának módosítását (lásd 4.5pont).

Egészséges önkéntes nőknél vizsgálták a 12napig adagolt ambriszentán (naponta egyszer 10mg) hatását egy etinilösztradiolt (35μg) és noretiszteront (1mg) tartalmazó orális fogamzásgátló egyszeri dózisának farmakokinetikájára. A Cmax és az AUC(0–∞) érték kissé csökkent az etinilösztradiol esetében (8%‑kal ill. 4%‑kal), és kissé emelkedett a noretiszteron esetében (13%‑kal ill. 14%‑kal). Ezek az etinilösztradiol vagy a noretiszteron expozícióban észlelt változások csekélyek voltak, és valószínűleg nincs klinikai jelentőségük (lásd 4.5pont).

Elimináció

Az ambriszentán és metabolitjai elsősorban az epével választódnak ki, hepatikus és/vagy extrahepatikus metabolizációt követően. Per os adagolást követően a bevitt dózisnak kb. 22%‑a jelenik meg a vizeletben, 3,3%‑ban változatlan ambriszentán formájában. Embernél a plazma felezési idő 13,6‑16,5óra.

Különleges betegcsoportok

Felnőtt betegek (nem, életkor)

Egészséges önkénteseknél és PAH-ban szenvedő betegeknél végzett populációs farmakokinetikai elemzések eredményei alapján a nemnek vagy az életkornak nincs klinikailag szignifikáns hatása az ambriszentán farmakokinetikájára (lásd 4.2pont).

Gyermekek és serdülők

A gyermekekre és serdülőkre vonatkozóan korlátozott számú farmakokinetikai adat áll rendelkezésre. A farmakokinetikát egy, 8 és 18éves kor közötti gyermek és serdülő betegek bevonásával végzett klinikai vizsgálatban (AMB112529) tanulmányozták.

Szájon át történő bevételt követően a 8 és 18éves kor közötti, PAH-ban szenvedő betegeknél a testtömegnek történő megfeleltetés után az ambriszentán farmakokinetikája nagymértékben megegyezett a felnőttekével. A gyermekkori expozíció egyensúlyi állapotából (AUCss) származtatott modell mind az alacsony, mind a magas dózisú és minden testtömegcsoportra nézve az alacsony dózisú (5mg) illetve magas dózisú (10mg) felnőtt expozíció 5. és 95.percentilise közé esett.

Vesekárosodás

Az ambriszentánnak sem renális metabolizmusa, sem renális clearance-e (kiválasztása) nem számottevő. Egy populációs farmakokinetikai analízis alapján a kreatininclearance-érték statisztikailag szignifikáns kovariánsnak bizonyult, ami befolyásolja az ambriszentán orális clearance-ét. Azonban az orális clearance csökkenésének mértéke közepesen súlyos vesekárosodásban szenvedőknél csekély (20‑40%), ezért valószínűleg nincs klinikai jelentősége. Súlyos vesekárosodásban szenvedőknél azonban óvatosság szükséges (lásd 4.2pont).

Májkárosodás

Mivel az ambriszentán főként glükuronidáció és oxidáció révén metabolizálódik, amit az epével való kiválasztódás követ, ezért a májkárosodás várhatóan növelheti az ambriszentán expozícióját (a Cmax- és AUC-értékeket). Egy populációs farmakokinetikai analízis alapján az orális clearance csökkent értéket mutatott, a bilirubinszintek emelkedése következtében. A bilirubin hatás jelentősége azonban nem számottevő (összehasonlítva egy tipikus beteggel, akinek bilirubinszintje 0,6mg/dl, egy emelkedett (4,5 mg/dl) bilirubinszintű beteg esetében az orális ambriszentán clearance-e kb. 30%‑kal alacsonyabb). Az ambriszentán farmakokinetikáját nem vizsgálták cirrhosissal járó vagy anélküli, májkárosodásban szenvedő betegeknél. Ezért az ambriszentán-kezelés nem kezdhető el olyan betegeknél akik súlyos májkárosodásban szenvednek, vagy akiknél klinikailag jelentős mértékben emelkedtek a transzaminázértékek (>3×ULN) (lásd 4.3 és 4.4pont).

Tablettamag:

laktóz-monohidrát;

mikrokristályos cellulóz;

kroszkarmellóz-nátrium;

magnézium-sztearát.

Filmbevonat:

poli(vinil-alkohol) (E1203);

titán-dioxid (E171);

makrogol (E1521);

talkum (E553b);

alluravörös (E129);

szójalecitin (E322).

Nem értelmezhető.

4év

Ez a gyógyszer nem igényel különleges tárolási hőmérsékletet. A fénytől való védelem érdekében az eredeti csomagolásban tárolandó.

Fehér PVC/PVDC/alumínium buborékcsomagolás vagy átlátszó PVC/PE/PVDC/alumínium buborékcsomagolás.

A csomagolás 30×1 filmtablettát tartalmaz adagonként perforált buborékcsomagolásban.

Nem feltétlenül mindegyik kiszerelés kerül kereskedelmi forgalomba.

Bármilyen fel nem használt gyógyszer, illetve hulladékanyag megsemmisítését a gyógyszerekre vonatkozó előírások szerint kell végrehajtani.

Megjegyzés:  (egy keresztes)

Osztályozás: II/2. csoport

Korlátozott érvényű orvosi rendelvényhez kötött, szakorvosi kórházi diagnózist követően folyamatos szakorvosi ellenőrzés mellett alkalmazható gyógyszer (Sz).