IRABEL 75 MG FILMTABLETTA
Felírási információ
Biztosítási lista
Kibocsátási információk
Vényköteles korlátozás
Térítési korlátozás
Kölcsönhatások a következőkkel
Korlátozások
Egyéb információk
Gyógyszer neve
Összetétel
Gyógyszerészeti forma
A forgalomba hozatali engedély jogosultja (MAH)
Az alkalmazási előírás utolsó frissítése
Használja a Mediately alkalmazást
Jusson hozzá gyorsabban a gyógyszerinformációkhoz.
Több mint 36k értékelések
SmPC - IRABEL 75 MG
Adagolás
A szokásos javasolt kezdő és fenntartó adag naponta egyszer 150mg, étkezéskor vagy attól függetlenül.
Az irbezartán napi egyszeri 150mg-os adagja a vérnyomást 24órán át jobban szabályozza, mint a 75mg-os adag. Azonban megfontolandó a terápia 75mg-mal való kezdése, különösen hemodializált betegek és 75évnél idősebb személyek esetében.
Azoknál a betegeknél, akiknek a vérnyomása napi egyszeri 150mg-mal nem állítható be, az Irabel adagja 300mg-ra emelhető, vagy más vérnyomáscsökkentővel kombinálható (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1pont). Különösen a diuretikumokkal ‑ pl. hidroklorotiazid ‑ történő kombináció additív hatását igazolták irbezartán esetében (lásd 4.5pont).
Hypertoniás, 2‑es típusú diabeteses betegek esetén a kezdő adag napi egyszer 150mg irbezartán, amely napi egyszer 300mg-ig emelhető. Ez a vesekárosodás kezelésének preferált fenntartó dózisa.
Hypertoniás, 2-es típusú diabeteses betegeknél az irbezartán vesére gyakorolt kedvező hatásainak igazolása olyan vizsgálatokon alapszik, amelyekben az irbezartánt a célvérnyomás elérése érdekében szükség szerint, más vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel együtt alkalmazták (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1pont).
Különleges betegcsoportok
Vesekárosodás
Dózismódosításra nincs szükség károsodott vesefunkciójú betegek esetében. Alacsonyabb kezdő adag (75mg) alkalmazása megfontolandó a hemodialízis-kezelés alatt álló betegeknél (lásd 4.4pont).
Májkárosodás
Enyhe vagy közepes fokú májkárosodásban dózismódosításra nincs szükség. Súlyos májkárosodással kapcsolatban nincs klinikai tapasztalat.
Idősek
Bár a terápia 75mg‑mal való kezdése megfontolandó a 75évnél idősebb betegek esetében, dózismódosításra általában nincs szükség.
Gyermekek és serdülők
Az Irabel biztonságosságát és hatásosságát 0‑18éves gyermekek és serdülők esetében nem igazolták. A jelenleg rendelkezésre álló adatok leírása a 4.8, 5.1 és 5.2pontban található, de nincs az adagolásra vonatkozó javaslat.
Az alkalmazás módja
Szájon át történő alkalmazásra.
A készítmény hatóanyagával vagy a 6.1 pontban felsorolt bármely segédanyagával szembeni túlérzékenység.
A terhesség második és harmadik trimesztere (lásd 4.4 és 4.6pont).
Az Irabel egyidejű alkalmazása aliszkirén-tartalmú készítményekkel ellenjavallt diabetes mellitusban szenvedő vagy károsodott veseműködésű betegeknél (GFR<60ml/perc/1,73m2) (lásd 4.5 és 5.1pont).
Intravascularis volumenhiány
Szimptómás hypotonia, főleg az első adag után fordulhat elő olyan betegekben, akik intenzív diuretikus terápia, sómegvonás, hasmenés vagy hányás következtében volumen- és/vagy nátriumdepletáltak. Ezeket az állapotokat az Irabel-kezelés megkezdése előtt rendezni kell.
Renovascularis hypertonia
Fokozott a súlyos hypotonia és a veseelégtelenség veszélye, ha kétoldali arteria renalis stenosisban vagy a szoliter vese arteriájának stenosisában szenvedő betegeket a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszert befolyásoló gyógyszerekkel kezelnek. Bár ezt irbezartánnal kapcsolatban nem írták le, hasonló hatással angiotenzinII-receptor-antagonisták esetében számolni kell.
Vesekárosodás és vesetranszplantáció
Ha az Irabelt csökkent vesefunkciójú betegeknek adagolják, javasolt a szérum kálium- és kreatininszintjének időszakos ellenőrzése. Vesetranszplantáción frissen átesett betegek Irabel‑kezelésével kapcsolatban nincs tapasztalat.
Hypertoniás, 2-es típusú diabeteses és vesekárosodásban szenvedő betegek
Egy előrehaladott vesebetegségben szenvedők körében végzett tanulmány keretében készült analízisben az irbezartán renalis és a cardiovascularis eseményekre gyakorolt hatása nem volt azonos minden alcsoportban. Az eredmények különösen a nők és a nem-fehér bőrszínű betegek esetében tűntek kevésbé kedvezőnek (lásd 5.1pont).
A renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszer (RAAS) kettős blokádja
Bizonyíték van rá, hogy az ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén egyidejű alkalmazása fokozza a hypotonia, hyperkalaemia és csökkent veseműködés (beleértve az akut veseelégtelenség) kockázatát. A RAAS ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén kombinált alkalmazásával történő kettős blokádja ezért nem javasolt (lásd 4.5 és 5.1 pont).
Ha a kettősblokád-kezelést abszolút szükségesnek ítélik, ez csak szakorvos felügyeletével, a vesefunkció, elektrolitszintek és a vérnyomás gyakori és szoros ellenőrzése mellett történhet.
Az ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók nem alkalmazhatók egyidejűleg diabeteses nephropathiában szenvedő betegeknél.
Hyperkalaemia
A renin-angiotenzin-aldoszteron rendszert befolyásoló más gyógyszerekhez hasonlóan az Irabel‑kezelés hatására is előfordulhat hyperkalaemia, főleg vesekárosodásban, diabeteses vesekárosodás esetén fennálló proteinuria során, és/vagy szívelégtelenségben. Javasolt a szérum káliumszint szoros monitorozása a veszélyeztetett betegeknél (lásd 4.5pont).
Hypoglykaemia
Az irbezartán hypoglykaemiát okozhat, különösen diabetesben szenvedő betegeknél. Inzulinnal vagy antidiabetikumokkal kezelt betegeknél mérlegelni kell a megfelelő vércukorszint-ellenőrzést és amennyiben indokolt, az inzulin vagy az antidiabetikum dózismódosítása szükséges lehet (lásd 4.5 pont).
Intestinalis angiooedema
Intestinalis angiooedemáról számoltak be angiotenzin II-receptor-blokkolóval (többek között az irbezartánnal) kezelt betegek esetén (lásd 4.8 pont). Ezeknél a betegeknél abdominalis fájdalom, hányinger, hányás és hasmenés jelentkezett. A tünetek az angiotenzin II-receptor-blokkolóval végzett kezelés leállítása után megszűntek. Amennyiben intestinalis angiooedemát diagnosztizálnak, az irbezartán-kezelést le kell állítani, és a beteget megfelelően monitorozni kell mindaddig, amíg a tünetek teljes mértékben meg nem szűnnek.
Lítium
Az Irabel együttadása lítiummal nem javasolt (lásd 4.5pont).
Aorta- és mitrális billentyű-stenosis, obstructiv hypertrophiás cardiomyopathia
Mint minden más értágítóval kapcsolatban, különös óvatosság ajánlott aortastenosisban vagy mitralis stenosisban, illetve obstructiv hypertrophiás cardiomyopathiában szenvedő betegek kezelése esetében.
Primaer hyperaldosteronismus
A primaer hyperaldosteronismusban szenvedő betegek általában nem reagálnak a renin-angiotenzin rendszer gátlása révén ható vérnyomáscsökkentő gyógyszerekre. Ezért az Irabel alkalmazása nem javasolt.
Általánosságok
Olyan betegeknél, akiknek értónusa és veseműködése túlnyomórészt a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer aktivitásától függ (pl. súlyos pangásos szívelégtelenség vagy vesekárosodás, beleértve az arteria renalis stenosist), az ezen rendszert befolyásoló angiotenzin-konvertáló enzimgátlókkal, illetve angiotenzinII-receptor-antagonistákkal való kezelés akut hypotonia, azotaemia, oliguria, vagy ritkán akut veseelégtelenség kialakulásával hozták összefüggésbe. Mint bármely más vérnyomáscsökkentő gyógyszer esetében, a vérnyomás túlzott mértékű csökkenése ischaemiás szívbetegségben vagy ischaemiás cardiovascularis betegségben szívinfarktus vagy stroke bekövetkezéséhez vezethet.
Mint ahogy az angiotenzin-konvertáló enzimgátlóknál is észlelték, az irbezartán és más angiotenzin‑antagonisták a vérnyomáscsökkentés tekintetében kevésbé hatékonyak a fekete bőrszínű betegekben, mint a nem-feketék esetében, esetleg a fekete bőrszínű hypertoniás populációban nagyobb számban előforduló alacsony reninstátusz miatt (lásd 5.1pont).
Terhesség
AngiotenzinII (ATII)-receptor-antagonistával történő kezelést terhesség alatt nem szabad elkezdeni. Hacsak az ATII-receptor-antagonistával történő kezelés folytatása nem elengedhetetlen, a terhességet tervező betegeket olyan más antihipertenzív kezelésre kell átállítani, melynek a terhesség alatti alkalmazásra vonatkozó biztonságossági profilja megalapozott. Terhesség megállapítását követően az ATII-receptor-antagonista szedését azonnal abba kell hagyni és amennyiben lehetséges, az alternatív kezelést el kell kezdeni (lásd 4.3 és 4.6pont).
Gyermekek és serdülők
Az irbezartánt 6 és 16év közötti gyermekekben vizsgálták, de a jelenleg rendelkezésre álló adatok nem elegendőek a gyermekeken való alkalmazás kiterjesztésére addig, amíg további adatok nem állnak rendelkezésre (lásd a 4.8, 5.1 és 5.2pontokat).
Diuretikumok és más vérnyomáscsökkentő gyógyszerek
Más vérnyomáscsökkentő gyógyszerek fokozhatják az irbezartán hipotenzív hatását; mindazonáltal az irbezartánt biztonsággal alkalmazták más vérnyomáscsökkentőkkel, mint pl. béta-blokkolókkal, tartós hatású kalciumcsatorna-blokkolókkal és tiazid diuretikumokkal való kombinációkban. Az Irabel‑terápia megkezdésekor a diuretikumok nagy adagjával végzett előzetes kezelés volumendepléciót okozhat és hypotonia veszélyét idézheti elő (lásd 4.4pont).
Aliszkirén-tartalmú készítmények vagy ACE-gátlók
A klinikai vizsgálati adatok azt mutatták, hogy a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszernek (RAAS) ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén kombinációjával történő kettős blokádja nagyobb gyakorisággal okoz mellékhatásokat, például hypotoniát, hyperkalaemiát vagy beszűkült veseműködést (többek között akut veseelégtelenséget), mint csak egyféle RAAS-ra ható szer alkalmazása (lásd 4.3, 4.4 és 5.1 pont).
Káliumpótlók és káliummegtakarító diuretikumok
A renin-angiotenzin rendszert befolyásoló más gyógyszerekkel nyert tapasztalat alapján a káliummegtakarító diuretikumok, a káliumpótlók, a káliumtartalmú sópótlók, vagy egyéb, a szérum káliumszintjét növelő gyógyszerek (pl. heparin) együttes alkalmazása a szérum káliumszint emelkedését idézheti elő, ezért együttadásuk nem ajánlott (lásd 4.4pont).
Lítium
A lítium és az ACE-gátlók együttes alkalmazásakor a szérum lítiumkoncentráció és a -toxicitás reverzibilis növekedéséről számoltak be. Ezideig nagyon ritkán hasonló hatást írtak le irbezartánnal. Ezért ez a kombináció nem ajánlott (lásd 4.4pont). Amennyiben mégis szükséges a kombináció alkalmazása, akkor a szérum lítiumszint gondos monitorozása ajánlott.
Nem-szteroid gyulladáscsökkentők (NSAID-ok)
AngiotenzinII-receptor-antagonisták és nem-szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek egyidejű alkalmazásakor (pl. szelektív COX-2-gátlók, acetilszalicilsav (>3g/nap), és nem szelektív nem‑szteroid gyulladáscsökkentő szerek) az antihipertenzív hatás csökkenése fordulhat elő.
Mint az ACE-gátlók esetén, az angiotenzinII-receptor-antagonisták és a nem-szteroid gyulladáscsökkentő szerek egyidejű alkalmazásakor a vesefunkció romlásának veszélye fokozódhat, beleértve a lehetséges akut veseelégtelenséget és a szérum káliumszint emelkedését, különösen olyan betegeknél, akiknek a vesefunkciójuk előzetesen csökkent volt. Kombinációs kezelés alkalmazása körültekintést igényel, különösen idős betegeknél. A betegeket megfelelően hidrálni kell és megfontolandó a vesefunkció monitorozása az egyidejű terápia megkezdését követően, valamint azt követően szabályos időközönként.
Repaglinid
Az irbezartán gátolhatja az OATP1B1 transzportert. Egy klinikai vizsgálatban arról számoltak be, hogy az irbezartán a repaglinid (OATP1B1 szubsztrát) Cmax értékét 1,8-szorosra, az AUC-értékét pedig 1,3-szorosra növelte, amikor az irbezartánt 1 órával a repaglinid előtt alkalmazták. Egy másik vizsgálatban nem számoltak be releváns farmakokinetikai kölcsönhatásról a két gyógyszer egyidejű alkalmazásakor. Ezért szükséges lehet az antidiabetikus kezelés, mint például a repaglinid adagjának módosítása (lásd 4.4 pont).
További információk egyéb kölcsönhatásokról irbezartánnal
Klinikai vizsgálatokban az irbezartán farmakokinetikáját a hidroklorotiazid nem befolyásolja. Az irbezartán főleg a CYP2C9 és kisebb mértékben glükuronidáció által metabolizálódik. Szignifikáns farmakokinetikai vagy farmakodinamikai kölcsönhatást nem tapasztaltak az irbezartán és a warfarin - a CYP2C9 által metabolizálódó gyógyszer – együttes alkalmazásakor. A CYP2C9-induktorok hatását – ilyen a rifampicin – nem vizsgálták az irbezartán farmakokinetikájára vonatkozóan. A digoxin farmakokinetikáját az irbezartán együttes adagolása nem befolyásolta.
Terhesség
Az ATII-receptor-antagonisták alkalmazása nem javasolt a terhesség első trimeszterében (lásd 4.4pont). Az ATII-receptor-antagonisták alkalmazása ellenjavallt a terhesség második és harmadik trimeszterében (lásd 4.3 és 4.4pont).
A terhesség első harmada alatti ACE-gátló-expozíciót követő teratogenitási kockázatra vonatkozó epidemiológiai bizonyíték nem volt meggyőző, a kockázat kismértékű növekedése azonban nem zárható ki. Mivel az angiotenzinII (ATII)-receptor-antagonisták alkalmazásával járó kockázatra vonatkozóan nem állnak rendelkezésre kontrollos epidemiológiai adatok, hasonló kockázattal lehet számolni ezen gyógyszercsoport esetén is. Hacsak az angiotenzinII (ATII)-receptor-antagonistákkal történő kezelés folytatása nem elengedhetetlen, a terhességet tervező betegeket olyan más antihipertenzív kezelésre kell átállítani, melynek a terhesség alatti alkalmazásra vonatkozó biztonságossági profilja megalapozott. Terhesség megállapítását követően az ATII‑receptor‑antagonista szedését azonnal abba kell hagyni és amennyiben lehetséges, egy másik kezelést el kell kezdeni.
Az angiotenzinII-receptor-antagonista-kezelés a terhesség második és harmadik harmadában ismerten magzati toxicitást (csökkent vesefunkció, oligohydramnion, a koponyacsontosodás retardációja) és újszülöttkori toxicitást (veseelégtelenség, hypotonia, hyperkalaemia) okoz (lásd 5.3pont).
Amennyiben az ATII-receptor-antagonista-expozíció a terhesség második trimeszterétől kezdve történt, a vesefunkció és a koponya ultrahangvizsgálata javasolt.
Azokat a csecsemőket, akiknek édesanyja angiotenzinII-receptor-antagonistát szedett, hypotonia kialakulása szempontjából szoros megfigyelés alatt kell tartani (lásd 4.3 és 4.4pont).
Szoptatás
Mivel az Irabel szoptatás alatti alkalmazásával kapcsolatban nem áll rendelkezésre információ, az Irabel alkalmazása nem javasolt, és ajánlatos azokat a gyógyszeres kezeléseket előnyben részesíteni, melyek biztonságossági profiljai – a szoptatás alatti alkalmazásra vonatkozóan – jobban megalapozottak, különösen újszülöttek és koraszülöttek szoptatása esetén.
Nem ismert, hogy az irbezartán vagy az irbezartán metabolitjai kiválasztódnak-e a humán anyatejbe.
A rendelkezésre álló, patkányokon végzett kísérletek során nyert farmakodinámiás/toxikológiai adatok az irbezartán vagy az irbezartán metabolitjainak anyatejbe történő kiválasztódását igazolták (részletesen lásd 5.3pont).
Termékenység
Az irbezartán olyan dózisszintekig, amelyek már a szülői toxicitás első jeleit idézték elő, nem volt hatással a kezelt patkányok és utódaik termékenységére (lásd 5.3pont).
A készítménynek a gépjárművezetéshez és a gépek kezeléséhez szükséges képességeket befolyásoló hatásait nem vizsgálták. A farmakodinámiás tulajdonságai alapján nem valószínű, hogy az irbezartán befolyásolja a gépjárművezetéshez és a gépek kezeléséhez szükséges képességeket. Járművezetés vagy gépek kezelése esetén azonban figyelembe kell venni, hogy a terápia alatt esetleg szédülés vagy fáradtság előfordulhat.
Magas vérnyomásban szenvedő betegek körében végzett placebokontrollos vizsgálatokban a mellékhatások előfordulása nem különbözött az irbezartán- (56,2%) és a placebo- (56,5%) csoport között. A kezelés bármely klinikai vagy laboratóriumi mellékhatás miatti megszakítása kevésbé volt gyakori az irbezartánnal (3,3%), mint a placebóval kezelt betegek esetében (4,5%). A mellékhatások gyakorisága nem volt összefüggésben az adaggal (a javasolt dózistartományban), a nemmel, az életkorral, a rasszal vagy a kezelés időtartamával.
A mikroalbuminuriás, normális vesefunkcióval rendelkező diabeteses hypertoniás betegeknél orthostaticus szédülést és orthostaticus hypotoniát jelentettek a betegek 0,5%-ánál (nem gyakori), de a placebót meghaladó mértékben.
Az alábbi táblázat azokat a mellékhatásokat mutatja be, amelyekről az irbezartánnal kezelt, 1965magas vérnyomással rendelkező beteget magába foglaló placebokontrollos vizsgálatokban számoltak be. A csillaggal (*) jelzett kifejezések azokra a mellékhatásokra vonatkoznak, amelyeket diabeteses, hypertoniás, krónikus veseelégtelenségben szenvedő és manifeszt proteinuriás betegek több mint 2%-ánál, és a placebóét meghaladó gyakorisággal jelentettek.
Az alább felsorolt mellékhatások előfordulási gyakoriságainak megadása a következő konvenciót követi:
Nagyon gyakori (≥1/10);
Gyakori (≥1/100 ‑ <1/10);
Nem gyakori (≥1/1000 ‑ <1/100);
Ritka (≥1/10000 ‑ <1/1000);
Nagyon ritka (<1/10000);
Nem ismert (a gyakoriság a rendelkezésre álló adatokból nem állapítható meg).
Az egyes gyakorisági kategóriákon belül a mellékhatások csökkenő súlyosság szerint kerülnek megadásra.
A további, a forgalomba kerülés után szerzett tapasztalatok során jelentett mellékhatások szintén felsorolásra kerültek. Ezek a mellékhatások spontán jelentésekből származnak.
Vérképzőszervi és nyirokrendszeri betegségek és tünetek
Nem ismert: anaemia, thrombocytopenia
Immunrendszeri betegségek és tünetek:
Nem ismert: túlérzékenységi reakciók, mint például angiooedema, bőrkiütések, urticaria, anaphylaxiás reakció, anaphylaxiás shock
Anyagcsere- és táplálkozási betegségek és tünetek:
Nem ismert: hyperkalaemia, hypoglykaemia
Idegrendszeri betegségek és tünetek:
Gyakori: szédülés, orthostaticus szédülés*
Nem ismert: vertigo, fejfájás
A fül és az egyensúly-érzékelő szerv betegségei és tünetei:
Nem ismert: tinnitus
Szívbetegségek és a szívvel kapcsolatos tünetek:
Nem gyakori: tachycardia
Érbetegségek és tünetek:
Gyakori: orthostaticus hypotonia*
Nem gyakori: kipirulás
Légzőrendszeri, mellkasi és mediastinalis betegségek és tünetek:
Nem gyakori: köhögés
Emésztőrendszeri betegségek és tünetek:
Gyakori: hányinger/hányás
Nem gyakori: hasmenés, dyspepsia/gyomorégés
Ritka: intestinalis angiooedema
Nem ismert: dysgeusia
Máj- és epebetegségek, illetve tünetek:
Nem gyakori: sárgaság
Nem ismert: hepatitis, májműködési zavar
A bőr és a bőr alatti szövet betegségei és tünetei:
Nem ismert: leukocytoclasticus vasculitis
A csont- és izomrendszer, valamint a kötőszövet betegségei és tünetei:
Gyakori: csont- és izomfájdalmak*
Nem ismert: arthralgia, myalgia (mely néhány esetben emelkedett plazma kreatin‑kináz‑szinttel társult), izomgörcsök
Vese- és húgyúti betegségek és tünetek:
Nem ismert: vesefunkciók romlása, beleértve a veszélyeztetett betegeknél a veseelégtelenséget is (lásd 4.4pont)
A nemi szervekkel és az emlőkkel kapcsolatos betegségek és tünetek:
Nem gyakori: szexuális diszfunkció
Általános tünetek, az alkalmazás helyén fellépő reakciók:
Gyakori: fáradtság
Nem gyakori: mellkasi fájdalom
Laboratóriumi és egyéb vizsgálatok eredményei:
Nagyon gyakori: Hyperkalaemia* gyakrabban fordult elő az irbezartánnal kezelt diabeteses betegeknél, mint placebo mellett. A diabeteses, hypertoniás, microalbuminuriás és normális vesefunkcióval rendelkező betegeknél a hyperkalaemia (≥5,5mEq/l) előfordulási gyakorisága 29,4% volt a 300mg irbezartánt szedő csoportban, és 22% a placebocsoportban. A diabeteses, hypertoniás, krónikus veseelégtelenségben szenvedő és manifeszt proteinuriás betegeknél a hyperkalaemia (≥5,5mEq/l) 46,3%-ban fordult elő az irbezartán-csoportban és 26,3%-ban a placebocsoportban.
Gyakori: az irbezartánnal kezelt betegeknél gyakori (1,7%) a plazma kreatin-kináz értékének jelentős emelkedése. Ezen esetek közül egyik sem társult klinikai tünetekkel járó vázizom-eseményekkel. A hypertoniás, előrehaladott stádiumú diabeteses vesebetegséggel rendelkező és irbezartánnal kezelt betegek 1,7%-ánál csökkent hemoglobinszintet* tapasztaltak, amely nem volt klinikailag jelentős.
Gyermekek és serdülők
318, hypertoniás, 6 és 16év közötti gyermeket és serdülőt vizsgáltak egy randomizált klinikai vizsgálatban, és a következő mellékhatások fordultak elő a háromhetes kettős vak fázis során: fejfájás (7,9%), hypotonia (2,2%), szédülés (1,9%), köhögés (0,9%). A 26hetes vizsgálat nyílt részében a leggyakoribb laboratóriumi eltérés a kreatinin 6,5%-os emelkedése, valamint az emelkedett CK‑értékek voltak a gyógyszert szedő gyermekek 2%-ánál.
Feltételezett mellékhatások bejelentése
A gyógyszer engedélyezését követően lényeges a feltételezett mellékhatások bejelentése, mert ez fontos eszköze annak, hogy a gyógyszer előny/kockázat profilját folyamatosan figyelemmel lehessen kísérni.
Az egészségügyi szakembereket kérjük, hogy jelentsék be a feltételezett mellékhatásokat a hatóság részére az V. függelékben található elérhetőségek valamelyikén keresztül.
Nem tapasztaltak toxikus hatást olyan felnőtteknél, akik maximum 900mg napi adagot szedtek 8héten át. A túladagolás leggyakrabban várható tünetei hypotonia és tachycardia; ugyanakkor bradycardia is előfordulhat a túladagolás következtében. Az irbezartán-túladagolás kezelésével kapcsolatos speciális információ nem áll rendelkezésre. A beteget szorosan monitorozni kell, és tüneti, ill. szupportív kezelést kell alkalmazni. A javasolt eljárások közé tartozik a hánytatás és/vagy gyomormosás. Az aktív szén hasznos lehet a túladagolás kezelésében. Az irbezartán hemodialízissel nem távolítható el.
Farmakológiai tulajdonságok - IRABEL 75 MG
Farmakoterápiás csoport: AngiotenzinII-antagonisták, önmagukban, ATC kód: C09CA04
Hatásmechanizmus
Az irbezartán hatékony, per os aktív, szelektív angiotenzinII-receptor (AT1-típus) antagonista. Várhatóan blokkolja az angiotenzinII-nek az AT1-receptor által közvetített minden hatását, függetlenül az angiotenzinII szintézisének forrásától vagy útjától. Az angiotenzinII (AT1)-receptorok szelektív antagonizmusa következtében emelkedik a plazma renin- és angiotenzinII szintje, és csökken a plazma aldoszteron koncentrációja. A szérum káliumszintet az irbezartán egyedül, az ajánlott adagokban nem befolyásolja. Az irbezartán nem gátolja az ACE (kinináz-II) enzimet, amely az angiotenzinII-t termeli és a bradikinint inaktív metabolitokká bontja le. Az irbezartán aktivitásához metabolikus aktivációra nincs szükség.
Klinikai hatásosság
Hypertonia
Az irbezartán a szívfrekvencia minimális változása mellett csökkenti a vérnyomást. A vérnyomás csökkenése a napi egyszeri adagolás mellett dózisfüggő, egy platószint kialakulására irányuló tendenciával a 300mg adagok felett. Napi 150‑300mg adagok a vérnyomást álló - és ülő helyzetben tartósan (azaz a bevétel után 24órán át), átlagosan 8‑13/5‑8Hgmm-rel (szisztolés/diasztolés) nagyobb mértékben csökkentik, mint a placebo.
A vérnyomás maximális csökkenése a beadást követő 3‑6órában alakul ki, és a vérnyomáscsökkentő hatás legalább 24órán át fennmarad. A 24. órában a vérnyomáscsökkenés az ajánlott adagok melletti diasztolés és szisztolés csúcshatás 60‑70%-ának felelt meg.
A napi egyszeri 150mg-os irbezartán legkisebb és 24órás átlagos hatása hasonló az azonos összdózisú, napi két adagban történő bevétel esetén megfigyelt hatáshoz.
Az irbezartán vérnyomáscsökkentő hatása 1‑2héten belül jelentkezik, a maximális hatás pedig a kezelés kezdete után 4‑6héttel alakul ki. A vérnyomáscsökkentő hatás hosszú távú kezelés során is megmarad. A kezelés megszakítása után a vérnyomás fokozatosan visszatér az alapértékre. Rebound hypertoniát nem figyeltek meg.
Az irbezartán és a tiazid-típusú diuretikumok vérnyomáscsökkentő hatása additív. Azon betegek esetében, akiknek a vérnyomása irbezartánnal egyedül megfelelően nem szabályozható, hidroklorotiazid alacsony adagjának (12,5mg) az irbezartán napi adagjához történő hozzáadása további 7‑10/3‑6Hgmm (szisztolés/diasztolés) vérnyomáscsökkenést eredményez a placebóhoz képest.
Az irbezartán hatásosságát sem a beteg életkora, sem a neme nem befolyásolja. Mint más, a renin‑angiotenzin rendszert befolyásoló gyógyszerek esetében is, a feketebőrű hypertoniás betegek kifejezetten kevésbé reagálnak az irbezartán-monoterápiára. Ha irbezartánt alacsony dózisú hidroklorotiaziddal (pl. napi 12,5mg) adnak együtt, a vérnyomáscsökkentő válasz megközelíti a fehérbőrű betegek esetén kapottat.
Nincsen klinikailag számottevő hatása a szérum húgysavszintre és a húgysav-szekrécióra.
Gyermekek és serdülők
318,hypertoniás vagy veszélyeztetett (diabeteses, hypertonia a családi anamnézisben) 6 és 16év közötti gyermek és serdülőkorú betegen 3hetes periódusban vizsgálták 0,5mg/kg (alacsony), 1,5mg/kg (közepes) és 4,5mg/kg (magas) céldózisokra titrált irbezartán vérnyomáscsökkentő hatását. A harmadik hét végére a kezdeti értékhez viszonyított átlagos vérnyomáscsökkenés az elsődleges hatásossági változóban, az ülő helyzetben mért legalacsonyabb szisztolés vérnyomás értékében (SeSBP) 11,7Hgmm (alacsony dózis esetén), 9,3Hgmm (közepes dózis esetén), és 13,2Hgmm (magas dózis) volt. Ezek között a dózisok között szignifikáns eltérés nem volt tapasztalható. Az ülő helyzetben mért diasztolés vérnyomás (SeDBP) változás korrigált átlagos legalacsonyabb értékei a következők voltak: 3,8Hgmm (alacsony dózis esetén), 3,2Hgmm (közepes dózis esetén), 5,6Hgmm (magas dózis esetén). Az ezt követő két héten keresztül, miután a betegek újra randomizálásra kerültek és vagy hatóanyagra vagy placebóra lettek beállítva, a placebót kapó betegek SeSBP és SeDBP értékei sorrendben 2,4 és 2,0Hgmm-es emelkedést mutattak, összehasonlítva a minden irbezartán dózist kapók esetén észlelt ugyanezen paraméterek +0,1 és -0,3Hgmm-es változásával (lásd a 4.2pontot).
Hypertonia és 2-es típusú diabeteses vesekárosodás
Az "Irbesartan Diabetic Nephropathy Trial (IDNT)" vizsgálat igazolta, hogy az irbezartán csökkenti a krónikus veseelégtelenségben szenvedő és proteinuriás betegeknél a vesebetegség progresszióját. Az IDNT kettős vak, kontrollos, morbiditási és mortalitási végpontokat követő klinikai vizsgálat volt, ahol az irbezartánt amlodipinnel és placebóval hasonlították össze. 1715hypertoniás, 2-es típusú diabeteses, ≥900mg/nap proteinuriás és 1,0‑3,0mg/dl szérum kreatininnal rendelkező betegben végzett vizsgálatban az irbezartán hosszú távú hatását (átlagosan 2,6év) vizsgálták a vesebetegség progressziójára és az összmortalitásra. A betegeket 75mg-tól a 300mg-os fenntartó irbezartán dózisig titrálták, amlodipint 2,5‑10mg dózistartományban kaptak, míg a placebót a tolerálhatóságnak megfelelően szedték. A betegek minden csoportban rendszerint 2‑4 egyéb vérnyomáscsökkentő gyógyszert is kaptak (azaz diuretikumot, béta-blokkolót és alfa-blokkolót) a ≤135/85Hgmm célvérnyomás elérése érdekében, vagy >160Hgmm kiindulási szisztolés érték esetén 10Hgmm-es csökkenés elérésére. A placebocsoportban a betegek 60%-a, az irbezartán-csoportban 76%-a, az amlodipin-csoportban pedig 78%-a érte el a célvérnyomást. Az irbezartán szignifikánsan csökkentette a relatív kockázatot az elsődleges kombinált végpont, azaz a szérum kreatinin megduplázódása, a vesebetegség végstádiuma (ESRD), vagy az összmortalitás vonatkozásában. Az elsődleges renális végpontot az irbezartán-csoportban a kezelt betegek hozzávetőlegesen 33%-a érte el, szemben a placebocsoport 39%-ával, ill. az amlodipin-csoport 41%-ával [20% relatív kockázatcsökkenés a placebóhoz (p=0,024) és 23% relatív kockázatcsökkenés az amlodipinhez (p=0,006) képest]. Mikor az elsődleges végpont komponenseit külön elemezték, az összmortalitást illetően nem észleltek hatást, de pozitív trend volt észlelhető az ESRD csökkenését illetően, és szignifikáns kisebb volt a szérum kreatininszint megduplázódásának gyakorisága is.
A kezelés hatásosságának értékelése során a nem, a faj, az életkor, a diabetes fennállásának időtartama, a kiindulási vérnyomás, a szérum kreatinin és az albumin ürülési ráta szerinti alcsoportok eredményeit elemezték. A nők és feketebőrű betegek alcsoportjában, amelyek a vizsgálati betegpopuláció 32%-át ill. 26%-át képviselték, a renális hatékonyság nem volt bizonyított, bár a konfidencia intervallum azt nem zárta ki. A fatális és nem fatális cardiovascularis eseményeket, mint másodlagos végpontokat illetően, a teljes populációt figyelembe véve, nem volt különbség a három csoport között, bár a nem fatális MI incidenciája a nők körében növekedett, és a nem fatális MI incidenciája a férfiak körében csökkent az irbezartán-csoportban a placebóhoz viszonyítva. A nem fatális MI és stroke incidenciájának növekedése volt észlelhető nőkben az irbezartán-csoportban, az amlodipin-csoporthoz viszonyítva, míg a szívelégtelenség miatti hospitalizáció a teljes populáció vonatkozásában csökkent. Mindazonáltal nincs megfelelő magyarázat a nők körében észlelt eredményt illetően.
Az "Effects of Irbesartan on Microalbuminuria in Hypertensive Patients With type 2 Diabetes Mellitus (IRMA 2)" vizsgálat kimutatta, hogy 300mg irbezartán késlelteti a manifeszt proteinuria progresszióját microalbuminurás betegekben. Az IRMA 2 placebokontrollos, kettős vak, morbiditási végpontot vizsgáló tanulmány volt, melyet 590, 2-es típusú diabeteses, microalbuminuriás (30‑300mg/nap), normál vesefunkciójú (szérum kreatininszint ≤1,5mg/dl férfiban és <1,1mg/dl nőkben) beteg részvételével végeztek. A vizsgálat az irbezartán hosszú távú (2év) hatását vizsgálta a klinikai (manifeszt) proteinuria kialakulására (vizelet albumin exkréciós ráta (UAER) >300mg/nap és az UAER alapértékhez viszonyított legalább 30%-os növekedése). Az előre meghatározott célvérnyomás ≤135/85Hgmm volt. A betegek, amennyiben szükséges volt, más vérnyomáscsökkentőt is kaptak (kivéve ACE-gátlót, angiotenzinII-receptor-blokkolót és dihidropiridin-típusú kalciumcsatorna-blokkolót) a célvérnyomás elérése érdekében. Míg az összes csoportban hasonló vérnyomásérték volt elérhető, a 300mg irbezartán-csoportban kevesebb beteg érte el a manifeszt proteinuria végpontot (5,2%), mint a placebót (14,9%), ill. a 150mg irbezartánt szedő csoportban (9,7%). Ez 70%-os relatív kockázatcsökkenést (RRR) jelentett a magasabb irbezartán adag javára a placebóhoz képest (p=0,0004). A kezelés első három hónapjában ezt nem kísérte a glomerulus filtrációs ráta javulása. A klinikai proteinuria progressziójának lassulása viszont már az első három hónap során jelentkezett, és a teljes 2éves periódus alatt folytatódott. A normoalbuminuriás állapot helyreállása (<30mg/nap) nagyobb arányban fordult elő a 300mg irbezartánnal kezelt csoportban (34%), mint a placebocsoportban (21%).
A renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer( RAAS) kettős blokádja
Két nagy, randomizált, kontrollos vizsgálatban (ONTARGET (ONgoing Telmisartan Alone and in combination with Ramipril Global Endpoint Trial) és VANEPHRON‑D (The Veterans Affairs Nephropathy in Diabetes)) vizsgálták az ACE-gátló és angiotenzinII-receptor-blokkoló kombinált alkalmazását.
Az ONTARGET vizsgálatot olyan betegeken végezték, akiknek a kórtörténetében cardiovascularis vagy cerebrovascularis betegség, vagy szervkárosodással járó II. típusú diabetes mellitus szerepelt. A VANEPHRON‑D vizsgálatot II. típusú diabetesben és diabeteses nephropathiában szenvedő betegeken végezték.
Ezek a vizsgálatok nem mutattak ki szignifikánsan előnyös hatásokat a renalis és/vagy cardiovascularis kimenetel és a mortalitás vonatkozásában, miközben a monoterápia esetén megfigyelthez képest nőtt a hyperkalaemia, akut veseelégtelenség és/vagy hypotonia kockázata.
A hasonló farmakodinámiás tulajdonságok alapján ezek az eredmények más ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók esetében is relevánsak.
Ezért az ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók nem adhatók együtt diabeteses nephropathiában szenvedő betegeknek.
Az ALTITUDE (Aliskiren Trial in Type 2 Diabetes Using Cardiovascular and Renal Disease Endpoints) vizsgálat célja az volt, hogy megállapítsák, előnyös-e a standard ACE-gátló vagy angiotenzinII-receptor-blokkoló-kezelés kiegészítése aliszkirénnel II. típusú diabetesben és krónikus vesebetegségben, illetve cardiovascularis betegségben vagy mindkettőben szenvedő betegeknél. A vizsgálatot idő előtt leállították, mert nőtt a mellékhatások kockázata. A cardiovascularis eredetű halál és a stroke szám szerint gyakoribb volt az aliszkirén-csoportban, mint a placebocsoportban, és a jelentős mellékhatások illetve súlyos mellékhatások (hyperkalaemia, hypotonia és veseműködési zavar) is gyakoribbak voltak az aliszkirén-csoportban, mint a placebocsoportban.
Felszívódás
Per os adagolás után az irbezartán jól felszívódik: abszolút biohasznosulása a vizsgálatok szerint kb. 60‑80%. Egyidejű táplálékfelvétel nem befolyásolja az irbezartán biohasznosulását.
Eloszlás
Plazmafehérjéhez kötődése kb. 96%-os, a vér alakos elemeihez elhanyagolható mértékben kötődik. Eloszlási térfogata 53‑93liter.
Biotranszformáció
A 14C izotóppal jelzett irbezartán orális vagy intravénás adagolását követően a plazma keringő radioaktivitásának 80‑85%-a tulajdonítható változatlan irbezartánnak. Irbezartánt a máj metabolizálja glükuronid-konjugáció és oxidáció révén. A fő keringő metabolit az irbezartán-glükuronid (kb. 6%). In vitro vizsgálatok szerint irbezartánt elsősorban a citokróm P450 CYP2C9 enzim oxidálja; a CYP3A4 izoenzim hatása elhanyagolható.
Linearitás/nem-linearitás
Az irbezartán a 10 és 600mg közötti dózistartományban lineáris és dózisfüggő farmakokinetikát mutat. Az arányosnál kisebb növekedést figyeltek meg 600mg (a maximális javasolt adag kétszerese) feletti adag orális bevétele után; aminek mechanizmusa nem ismert. A plazmakoncentráció csúcsértékét orális beadás után 1,5‑2órával éri el. A teljes test- és vese-clearance értéke 157‑176ml/perc, ill. 3‑3,5ml/perc. Az irbezartán terminális eliminációs felezési ideje 11‑15óra. Dinamikus egyensúlyi plazmakoncentráció 3nappal a napi egyszeri adagolás megkezdése után áll be. Ismételt napi egyszeri adagolás után az irbezartán limitált kumulációja (<20%) figyelhető meg a plazmában. Egy vizsgálatban kissé magasabb irbezartán plazmakoncentrációkat mértek hypertoniás nőbetegekben. Azonban az irbezartán felezési idejében és akkumulációjában nem volt különbség. Dózismódosításra a nőbetegekben nem volt szükség. Irbezartán AUC és cmax értékei magasabbak voltak idősekben (≥65év), mint fiatal egyénekben (18‑40év). Azonban a terminális felezési idő jelentősen nem változott. Dózismódosításra idős betegek esetében nem volt szükség.
Elimináció
Az irbezartán és metabolitjai részben az epével, részben a vesén át választódnak ki. 14C izotóppal jelzett irbezartán orális és intravénás adagolása után a radioaktivitás kb. 20%-a nyerhető vissza a vizeletből és a többi a székletből. A dózis kevesebb mint 2%-a ürül a vizeletben változatlan irbezartán formájában.
Gyermekek és serdülők
Az irbezartán farmakokinetikáját 23hypertoniás gyereken vizsgálták napi egyszeri és többszöri adag (2mg/kg) beadása után naponta maximum 150mg-ot adva, 4héten keresztül. A 23gyermek közül 21gyermeknél lehetett a farmakokinetikát a felnőttekével összehasonlítani (12gyermek 12év feletti, 9gyermek 6 és 12év közötti). Az eredmények azt mutatták, hogy a Cmax, AUC és clearance-értékek összevethetők azokkal a felnőtt betegeknél megfigyelt adatokkal, akik naponta 150mg irbezartánt kaptak. Az irbezartán korlátozott akkumulációját (18%) figyelték meg a plazmában a napi egyszeri dózis ismételt beadása esetén.
Vesekárosodás
Vesekárosodott vagy hemodialízis kezelésben részesülő betegeknél az irbezartán farmakokinetikai paraméterei nem változnak szignifikánsan. Az irbezartán hemodialízissel nem távolítható el.
Májkárosodás
Enyhe vagy közepesen súlyos cirrhosisban szenvedő betegeknél az irbezartán farmakokinetikai paraméterei nem változnak szignifikánsan. Súlyos májkárosodásban nem végeztek vizsgálatokat.
Gyógyszerészeti jellemzők - IRABEL 75 MG
Filmtabletta mag:
mannit
hidroxipropilcellulóz
alacsony szubsztitúciós fokú hidroxipropilcellulóz (LH-21)
alacsony szubsztitúciós fokú hidroxipropilcellulóz (LH-11)
talkum
makrogol 6000
hidrogénezett ricinusolaj
Filmbevonat:
poli(vinil-alkohol)
titán-dioxid (E171)
makrogol 3000
talkum
Legfeljebb 30°C-on tárolandó.
A nedvességtől való védelem érdekében az eredeti csomagolásban tárolandó.
14 db vagy 28 db vagy 30 db vagy 56 db vagy 56×1 db vagy 84 db vagy 90 db vagy 98db filmtabletta átlátszó PVC/PE/PVDC//Al buborékcsomagolásban és dobozban.
Nem feltétlenül mindegyik kiszerelés kerül kereskedelmi forgalomba.
Bármilyen fel nem használt gyógyszer, illetve hulladékanyag megsemmisítését a gyógyszerekre vonatkozó előírások szerint kell végrehajtani.
Megjegyzés: (egy kereszt) jelzés
Osztályozás: II csoport
Kizárólag orvosi rendelvényhez kötött gyógyszer (V).