LOSARTAN KRKA 50 MG FILMTABLETTA
Felírási információ
Biztosítási lista
Kibocsátási információk
Vényköteles korlátozás
Térítési korlátozás
Egyéb információk
Gyógyszer neve
Összetétel
Gyógyszerészeti forma
A forgalomba hozatali engedély jogosultja (MAH)
Az alkalmazási előírás utolsó frissítése
Használja a Mediately alkalmazást
Jusson hozzá gyorsabban a gyógyszerinformációkhoz.
Több mint 36k értékelések
SmPC - LOSARTAN 50 MG
-
Esszenciális hypertonia kezelése felnőttek és 6-18év közötti gyermekek és serdülők esetén.
-
Hypertonia-elleni kezelés részeként, hypertoniában, és proteinuriával járó (≥0,5g/nap), 2‑es típusú diabetes mellitusban szenvedő felnőtt betegek vesebetegségének kezelése (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1pont).
-
Krónikus szívelégtelenség kezelése (felnőtt betegek esetén), ahol az ACE‑gátlókkal történő kezelés intolerancia, főként köhögés vagy ellenjavallat miatt nem alkalmazható. Azokat a szívelégtelenségben szenvedő betegeket, akiknek az állapotát egy ACE‑gátlóval stabilizálták, nem szabad lozartánra átállítani. A betegeknek legalább 40%‑os balkamrai ejekciós frakciójuk kell legyen, és állapotukat a krónikus szívelégtelenség kezelése során stabilizálni kell.
-
A stroke kockázatának csökkentése EKG-val igazolt balkamra-hypertrophiában szenvedő hypertoniás felnőtt betegeknél (lásd 5.1pont, LIFE vizsgálat, Rassz).
Adagolás
Hypertonia
A betegek többségénél a szokásos kezdő és fenntartó adag naponta egyszer 50mg. A maximális vérnyomáscsökkentő hatás a kezelés megkezdése után 3‑6héttel érhető el. Egyes betegeknél a hatás tovább fokozható az adag naponta egyszer 100mg‑ra történő emelésével (reggeli bevétel).
A lozartán egyéb vérnyomáscsökkentő szerekkel, főként vízhajtókkal (pl.: hidroklorotiaziddal) együtt adható (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1 pont).
Napi≥0,5g mértékű proteinuriában szenvedő, 2‑es típusú diabeteses és hypertoniás betegek
A szokásos kezdő dózis naponta egyszer 50mg. Az adag a vérnyomás alakulásának megfelelően naponta egyszer 100mg‑ra emelhető a terápia bevezetését követő első hónap után. A lozartán együtt adható egyéb vérnyomáscsökkentő készítményekkel (pl. diuretikumokkal, kalciumcsatorna‑gátlókkal, alfa-, illetve béta‑blokkolókkal és centrálisan ható szerekkel), valamint inzulinnal és más, általánosan használt orális antidiabetikumokkal (pl. szulfonilureákkal, glitazonokkal, és glükozidáz‑gátlókkal) (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1 pont).
Szívelégtelenség
Szívelégtelenségben a lozartán szokásos kezdő dózisa naponta egyszer 12,5mg. A dózist általában egyhetes időközönként kell emelni (azaz napi 12,5mg, majd napi 25mg, napi 50mg, napi 100 mg, a naponta egyszer 150mg‑os maximális adag eléréséig), a beteg toleranciájának megfelelően.
50mg-nál kisebb dózisú kezelés ezzel a készítménnyel nem megvalósítható.
A stroke kockázatának csökkentése EKG‑val igazolt balkamra‑hypertrophiában szenvedő hypertoniás betegeknél
A szokásos kezdő adag naponta egyszer 50mg. A vérnyomáscsökkentésre adott válasz függvényében alacsony dózisban hidroklorotiazidot is kell adni és/ vagy a lozartán adagját napi egyszer 100mg‑ra kell emelni.
Különleges betegcsoportok:
Intravascularis volumenhiányban szenvedő betegek:
Intravascularis volumenhiányban szenvedő (pl. magas dózisú vízhajtókkal kezelt) betegeknél a napi egyszer 25mg‑os kezdő dózis alkalmazását kell fontolóra venni (lásd 4.4pont).
50mg-nál kisebb dózisú kezelés ezzel a készítménnyel nem megvalósítható.
Vesekárosodásban szenvedő és hemodializált betegek:
A vesekárosodásban szenvedő és hemodializált betegeknél nem szükséges a kezdő dózis módosítása.
Májkárosodásban szenvedő betegek:
Azoknál a betegeknél, akiknek kórtörténetében májkárosodás szerepel, alacsonyabb adag alkalmazását kell megfontolni. Súlyos májkárosodásban szenvedő betegekre vonatkozóan nem áll rendelkezésre kezelési tapasztalat. A lozartán ennélfogva ellenjavallt súlyos májkárosodásban szenvedő betegeknél (lásd 4.3 és 4.4pont).
Gyermekek és serdülők
6 hónapos - <6 éves kor
A biztonságosságot és hatásosságot 6 hónapos - <6 éves gyermekek esetében nem értékelték. A jelenleg rendelkezésre álló adatok az 5.1 és 5.2pontban találhatók, de az adagolásra nem tehető javaslat.
6‑18 éves kor
Azon 20kg‑nál nehezebb, de 50kg‑nál könnyebb betegek esetén, akik le tudják nyelni a tablettákat, a javasolt adag naponta egyszer 25mg. Kivételes esetekben az adag maximum naponta egyszer 50mg‑ra emelhető. Az adagolást a vérnyomáscsökkentésre adott válasz függvényében kell módosítani.
50mg-nál kisebb dózisú kezelés ezzel a készítménnyel nem megvalósítható.
50kg‑nál nehezebb betegeknél a szokásos adag naponta egyszer 50mg. Kivételes esetekben az adag módosítható maximum naponta egyszer 100mg‑ra. Az 1,4mg/kg (illetve 100mg) feletti napi adagokat gyermekgyógyászati betegeken nem vizsgálták.
A lozartán 6évesnél fiatalabb gyermekeknek nem javasolt, mivel e betegcsoportra vonatkozóan korlátozott adat áll rendelkezésre.
A 30ml/perc/1,73m2 alatti glomerulus filtrációs rátájú gyermekeknek a lozartán nem javasolt, mivel nem áll rendelkezésre erre vonatkozó adat (lásd még 4.4pont).
A lozartán májkárosodásban szenvedő gyermekeknek nem javasolt (lásd még 4.4pont).
Időskorú betegek
Noha 75éves kor felett meg kell fontolni a 25mg‑os kezdő adag alkalmazását, a dózismódosítás időskorú betegeknél általában nem szükséges.
50mg-nál kisebb dózisú kezelés ezzel a készítménnyel nem megvalósítható.
Az alkalmazás módja
A lozartán tablettákat egy pohár vízzel kell lenyelni.
A lozartán bevehető étkezéskor vagy étkezéstől függetlenül.
-
A készítmény hatóanyagával vagy a 4.4. pontban és a 6.1 pontban felsorolt bármely segédanyagával szembeni túlérzékenység.
-
A terhesség második és harmadik trimesztere (lásd 4.4 és 4.6pont).
-
Súlyos májkárosodás.
-
A Losartan Krka egyidejű alkalmazása aliszkirén tartalmú készítményekkel ellenjavallt diabetes mellitusban szenvedő vagy károsodott veseműködésű betegeknél (GFR<60ml/perc/1,73 m2) (lásd 4.5 és 5.1pont).
Túlérzékenység
Angiooedema: Azokat a betegeket, akiknek a kórtörténetében angiooedema (az arc, ajkak, torok és/vagy nyelv duzzanata) szerepel, szigorú megfigyelés alatt kell tartani (lásd 4.8pont).
Hypotonia és az elektrolit-/vízháztartás egyensúlyzavara
Tünetekkel járó hypotonia fordulhat elő azon betegek esetén, akik nagy dózisú diuretikum‑kezelés, sószegény étrend, hasmenés vagy hányás miatt intravascularis volumen- és/vagy nátriumhiányban szenvednek, főként az első adag vagy dózisemelés után. A lozartán adagolásának megkezdése előtt ezeket az állapotokat rendezni kell, vagy alacsonyabb kezdő adagot kell alkalmazni (lásd 4.2pont). Ez a 6‑18 év közötti gyermekekre is vonatkozik.
Az elektrolit‑háztartás zavara
Az elektrolit‑háztartás zavara – a diabetes meglététől függetlenül – vesekárosodás esetén gyakori, és kezelendő. Egy nephropathiás, 2‑es típusú diabeteses betegek bevonásával végzett klinikai vizsgálatban a lozartánnal kezelt betegeknél a hyperkalaemia előfordulási gyakorisága nagyobb volt a placebót kapó csoporthoz képest (lásd 4.8pont). Ennek megfelelően a kálium plazmakoncentrációit és a kreatinin‑clearance értékeket szigorúan monitorozni kell, főként azon betegeknél, akik szívelégtelenségben szenvednek vagy kreatinin‑clearance értékük 30‑50ml/perc között van.
Lozartán és káliummegtakarító diuretikumok, káliumpótlók, káliumtartalmú sópótlók, vagy olyan más gyógyszerek, melyek növelhetik a szérum káliumszintjét (például a trimetoprim-tartalmú készítmények) együttes alkalmazása nem javasolt (lásd 4.5pont).
Intestinalis angiooedema
Intestinalis angiooedemáról számoltak be angiotenzinII-receptor-blokkolóval (többek között a lozartánnal) kezelt betegek esetén (lásd 4.8pont). Ezeknél a betegeknél abdominalis fájdalom, hányinger, hányás és hasmenés jelentkezett. A tünetek az angiotenzinII-receptor-blokkolóval végzett kezelés leállítása után megszűntek. Amennyiben intestinalis angiooedemát diagnosztizálnak, a lozartán-kezelést le kell állítani, és a beteget megfelelően monitorozni kell mindaddig, amíg a tünetek teljes mértékben meg nem szűnnek.
Májkárosodás
Májcirrózisban a farmakokinetikai adatok alapján a lozartán plazmakoncentrációja szignifikánsan magasabb, ezért azon betegeknek, akik kórtörténetében májkárosodás szerepel, alacsonyabb adag alkalmazása javasolt. Súlyos májkárosodásban szenvedő betegeknél alkalmazott lozartánra vonatkozóan nem áll rendelkezésre terápiás tapasztalat. Ennélfogva a lozartán súlyos májkárosodásban szenvedő betegeknél nem alkalmazható (lásd. 4.2, 4.3 és 5.2pont).
A lozartán alkalmazása májkárosodásban szenvedő gyermekeknél sem javasolt (lásd 4.2pont).
Vesekárosodás
A renin‑angiotenzin‑rendszer gátlása következtében megváltozott vesefunkcióról (a veseelégtelenséget is beleértve) számoltak be (főként olyan betegek esetén, akiknek a vesefunkciója a renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszertől függ, mint pl. súlyos szívelégtelenségben vagy korábban fennálló renális diszfunkcióban szenvedő betegek). A renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszert befolyásoló egyéb gyógyszerekhez hasonlóan, a vér karbamid és szérum kreatinin‑szintjének növekedését jelentették kétoldali veseartéria‑szűkület és az egy vesével rendelkező betegek veseartériájának szűkülete esetén; ezek a vesefunkciós változások a kezelés abbahagyásával reverzibilisek lehetnek. A lozartán óvatosan alkalmazandó kétoldali veseartéria‑szűkület vagy egy vesével rendelkező betegek veseartériájának szűkülete esetén.
Alkalmazása károsodott vesefunkciójú gyermekeknél
A<30ml/perc/1,73m2 glomerulus filtrációs rátájú gyermekeknek a lozartán nem javasolt, mivel nem áll rendelkezésre erre vonatkozó adat (lásd 4.2pont).
Lozartán-kezelés mellett a vesefunkciót rendszeresen monitorozni kell, mivel az romlásnak indulhat. Ez főként olyan esetekben fordul elő, amikor a lozartánt a vesefunkció romlását várhatóan előidéző egyéb körülmények (láz, kiszáradás) fennállásával egyidejűleg alkalmazzák.
Lozartán és ACE‑gátlók együttes alkalmazása a vesefunkció romlását idézte elő. Ezért az együttes alkalmazás nem javasolt (lásd 4.5pont).
Vesetranszplantáció
Nemrégiben vesetranszplantáción átesett betegek körében nincs tapasztalat.
Primaer hyperaldosteronismus
A primaer hyperaldosteronismusban szenvedő betegek általában nem reagálnak a renin‑angiotenzin rendszer gátlásán keresztül ható antihipertenzív gyógyszerekre. Ennek megfelelően ilyen esetben a lozartán alkalmazása nem ajánlott.
Szívkoszorúér‑betegség és cerebrovascularis betegség
Más antihipertenzív szerekhez hasonlóan, a nagymértékű vérnyomás‑csökkenés ischaemiás cardiovascularis és cerebrovascularis betegségben szenvedő betegeknél myocardialis infarctushoz vagy stroke‑hoz vezethet.
Szívelégtelenség
A renin‑angiotenzin rendszeren keresztül ható egyéb gyógyszerekhez hasonlóan, vesekárosodással együtt járó vagy vesekárosodás nélküli szívelégtelenségben szenvedő betegeknél fennáll a súlyos artériás hypotonia és a (gyakran akut) vesekárosodás kockázata.
Nem áll rendelkezésre kielégítő terápiás tapasztalat lozartán alkalmazásával kapcsolatban egyidejűleg szívelégtelenségben és súlyos vesekárosodásban, súlyos szívelégtelenségben (NYHA IV.stádium), valamint szívelégtelenségben és tünetekkel járó, életveszélyes cardialis arrhythmiában szenvedő betegeknél. A lozartán ezen betegcsoportokban tehát óvatosan alkalmazandó. A lozartán béta‑blokkolóval kombinációban óvatosan alkalmazandó (lásd 5.1pont).
Aorta- és mitralis billentyűszűkület, obstruktív hypertrophiás cardiomyopathia
Más vazodilatátorokhoz hasonlóan, fokozott óvatossággal kell eljárni azoknál a betegeknél, akik aorta- vagy mitralis billentyűszűkületben vagy obstruktív hypertrophiás cardiomyopathiában szenvednek.
A renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszer kettős blokádja (RAAS)
Bizonyíték van rá, hogy az ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén egyidejű alkalmazása fokozza a hypotonia, hyperkalaemia és csökkent veseműködés (beleértve az akut veseelégtelenség) kockázatát. A RAAS ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén kombinált alkalmazásával történő kettős blokádja ezért nem javasolt (lásd 4.5 és 5.1pont).
Ha a kettős blokád kezelést abszolút szükségesnek ítélik, ez csak szakorvos felügyeletével, a vesefunkció, elektrolitszintek és a vérnyomás gyakori és szoros ellenőrzése mellett történhet.
Az ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók nem alkalmazhatók egyidejűleg diabeteses nephropathiában szenvedő betegeknél.
Segédanyagok
Ez a gyógyszer laktózt tartalmaz. Ritkán előforduló, örökletes galaktózintoleranciában, teljes laktázhiányban vagy glükóz‑galaktóz malabszorpcióban a készítmény nem szedhető.
Terhesség
Lozartánnal történő kezelést terhesség alatt nem szabad elkezdeni. Hacsak a lozartánnal történő folyamatos kezelés nem elengedhetetlen, a terhességet tervező betegeket más, olyan antihipertenzív kezelésre kell átállítani, melynek biztonságossága terhességben alátámasztott. A lozartán szedését azonnal abba kell hagyni, amennyiben terhességet állapítottak meg. Szükség esetén más, megfelelő kezelést kell elkezdeni (lásd 4.3 és 4.6pont).
Egyéb figyelmeztetések és óvintézkedések
Amint azt az ACE-gátlóknál megfigyelték, úgy tűnik, a lozartán és más angiotenzin‑antagonisták a vérnyomás csökkentését illetően feketebőrű embereknél kevésbé hatékonyak, mint nem feketebőrű embereknél, lehetséges, hogy azért, mert a feketebőrű, magas vérnyomásban szenvedő populációban gyakrabban fordul elő alacsony reninszint.
Az egyéb antihipertenzív szerek növelhetik a lozartán hypotoniát okozó hatását. Egyéb, hypotoniát előidéző hatóanyagok, a triciklusos antidepresszánsok, antipszichotikumok, baklofén és az amifosztin is. Ezekkel a – fő- vagy mellékhatásként a vérnyomás csökkentését kifejtő – gyógyszerekkel történő együttes alkalmazás növelheti a hypotonia kockázatát.
A lozartán döntően a citokróm P450 (CYP) 2C9 által metabolizálódik aktív karboxisav‑metabolittá. Egy klinikai vizsgálatban azt tapasztalták, hogy a flukonazol (a CYP2C9 inhibitora) kb. 50%‑kal csökkenti az aktív metabolit expozíciót. Azt tapasztalták, hogy a lozartánnal és rifampicinnel (a metabolizmust végző enzimek induktora) folytatott egyidejű kezelés 40%‑kal csökkenti az aktív metabolit plazmakoncentrációját. E hatás klinikai jelentősége nem ismert. Fluvasztatinnal (a CYP2C9 gyenge inhibitora) végzett egyidejű kezelés során nem észleltek különbséget az expozícióban.
Csakúgy, mint más, az angiotenzinII‑t vagy annak hatását gátló gyógyszerek esetén, a káliummegtakarító egyéb gyógyszerekkel (pl. káliummegtakarító diuretikumok: amilorid, triamteren, spironolakton) vagy a káliumszintet növelő gyógyszerekkel (pl. heparin, trimetoprim-tartalmú készítmények), káliumpótlókkal vagy káliumot tartalmazó sópótlókkal történő egyidejű alkalmazása a szérum káliumszint emelkedéséhez vezethet. E gyógyszerek kombinációja nem javasolt.
Lítium és ACE‑gátlók együttes alkalmazása során a szérum lítiumszintek és toxicitás reverzibilis emelkedéséről számoltak be. AngiotenzinII‑receptor‑antagonisták esetében nagyon ritkán hasonló eseteket jelentettek. Lítiumot és lozartánt óvatosan kell együtt alkalmazni. Ha ez a kombináció elkerülhetetlenül szükséges, az együttes alkalmazás során a szérum lítiumszint monitorozása ajánlott.
AngiotenzinII‑antagonisták és nem‑szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek (NSAID‑ok, azaz szelektív COX‑2‑gátlók, gyulladáscsökkentő dózisban adott acetilszalicilsav vagy nem szelektív NSAID‑ok) együttes alkalmazásakor az antihipertenzív hatás csökkenése következhet be. AngiotenzinII‑antagonisták vagy diuretikumok és NSAID együttes alkalmazása a vesefunkció romlásának megnövekedett kockázatához, ezen belül lehetséges akut veseelégtelenséghez és a szérum kálium‑szint növekedéséhez vezethet, főként már fennálló, elégtelen vesefunkcióval rendelkező betegek esetében. A kombináció óvatosan alkalmazandó, főként időskorú betegeknél. A betegeknek megfelelően hidratált állapotban kell lenniük és az együttes terápia bevezetésekor, illetve ezt követően rendszeres időközönként figyelmet kell fordítani a vesefunkció monitorozására.
A klinikai vizsgálati adatok azt mutatták, hogy a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszernek (RAAS) ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén kombinációjával történő kettős blokádja nagyobb gyakorisággal okoz mellékhatásokat, például hypotoniát, hyperkalaemiát vagy beszűkült veseműködést (többek között akut veseelégtelenséget), mint csak egyféle RAAS-ra ható szer alkalmazása (lásd 4.3, 4.4 és 5.1 pont).
A grépfrútlé olyan összetevőket tartalmaz, amelyek gátolják a CYP450 enzimeket, és csökkenthetik a lozartán aktív metabolitjának koncentrációját, ami csökkentheti a terápiás hatást. A lozartán tabletta szedése alatt kerülni kell a grépfrútlé fogyasztását.
Terhesség
A lozartán alkalmazása a terhesség első trimeszterében nem javasolt (lásd 4.4 pont).
A lozartán alkalmazása ellenjavallt a terhesség második és harmadik trimeszterében (lásd 4.3 és 4.4pont).
Az ACE-gátlók első trimeszterben történő szedését követő teratogén kockázatra vonatkozó epidemiológiai adatok nem egyértelműek, a kockázat kismértékű növekedése azonban nem zárható ki. Bár az ATII-antagonisták teratogén kockázatára vonatkozóan nem állnak rendelkezésre kontrollos epidemiológiai adatok, feltételezhető, hogy a kockázat erre a gyógyszercsoportra vonatkozóan is hasonló. Hacsak az ATII-receptor-antagonistával történő folyamatos kezelés nem elengedhetetlen, a terhességet tervező betegeket más, olyan antihipertenzív kezelésre kell átállítani, melynek biztonságossága terhességben alátámasztott. A lozartán-kezelést azonnal abba kell hagyni, amennyiben terhességet állapítottak meg. Szükség esetén más, megfelelő kezelést kell elkezdeni.
Ismert, hogy az ATII-receptor-antagonista második és harmadik trimeszterben történő szedése emberen magzatkárosodást (csökkent veseműködés, oligohydramnion, a koponya csontosodásának visszamaradása) és neonatális toxicitást (veseelégtelenség, hypotonia, hyperkalaemia) okoz (lásd 5.3pont). Amennyiben az ATII-receptor-antagonista szedése a terhesség második illetve harmadik trimeszterében történt, a vese és a koponya ultrahangos ellenőrzése javasolt.
A lozartánt szedő anyák csecsemőit fokozottan meg kell figyelni hypotonia kialakulása szempontjából (lásd 4.3, 4.4 pont).
Szoptatás
Mivel nem áll rendelkezésre adat a lozartán szoptatáskor történő alkalmazására vonatkozóan, a lozartán adása nem javasolt. Szoptatás alatt - különösen az újszülött vagy koraszülött szoptatása esetén - olyan készítményt kell előnyben részesíteni, melynek szoptatására vonatkozó biztonságossági profilja jobban alátámasztott.
A gépjárművezetéshez és a gépek kezeléséhez szükséges képességeket befolyásoló hatásokat tanulmányozó vizsgálatot nem végeztek. Gépjárművezetéskor és gépek kezelésekor azonban figyelembe kell venni, hogy néhány esetben szédülés és álmosság jelentkezhet az antihipertenzív kezelés során, különösen a kezelés kezdetén vagy ha dózisemelés történik.
A lozartánt a következő klinikai vizsgálatokban értékelték:
-
Esszenciális hypertonia kontrollos klinikai vizsgálatában több mint 3000, 18éves vagy idősebb, felnőtt beteg részvételével.
-
177,hypertoniában szenvedő, 6‑16éves gyermek beteggel végzett kontrollos klinikai vizsgálatban.
-
Több mint 9000, 55 és 80év közötti, hypertoniában és balkamra-hypertrophiában szenvedő beteggel végzett, kontrollos klinikai vizsgálatban (lásd LIFE vizsgálat, 5.1 pont).
-
Több mint 7700, krónikus szívelégtelenségben szenvedő 20éves vagy idősebb, felnőtt beteg részvételével végzett, kontrollos klinikai vizsgálatokban (lásd ELITE I, ELITE II és HEAAL vizsgálat, 5.1 pont).
-
Több mint 1500, 31éves vagy idősebb, proteinuriával járó 2‑es típusú diabetesben szenvedő beteg részvételével végzett, kontrollos klinikai vizsgálatban (lásd RENAAL vizsgálat, 5.1 pont).
Ezen vizsgálatok során a leggyakoribb mellékhatás a szédülés volt.
Az alábbiakban felsorolt nemkívánatos reakciók a következő gyakorisági kategóriákba kerültek besorolásra:
Nagyon gyakori (≥ 1/10);
Gyakori (≥ 1/100 - < 1/10);
Nem gyakori (≥ 1/1000 - < 1/100);
Ritka (≥ 1/10 000 - < 1/1000);
Nagyon ritka: (< 1/10 000);
Nem ismert (a rendelkezésre álló adatokból a gyakoriság nem állapítható meg).
1. táblázat: A placebokontrollos klinikai vizsgálatok során és a forgalomba hozatalt követően tapasztalt mellékhatások gyakorisága
| Mellékhatás | A mellékhatás gyakorisága indikáció alapján | Egyéb | |||
| Hypertonia | Balkamra-hypertrophiában szenvedő hypertoniás betegek | Krónikus szívelégtelenség | Hypertonia és vesebetegséggel társuló 2‑estípusú diabetes | Forgalomba hozatalt követő tapasztalatok | |
| Vérképzőszervi és nyirokrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| anaemia | gyakori | nem ismert | |||
| thrombocytopenia | nem ismert | ||||
| Immunrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| túlérzékenység, anaphylactoid reakciók, angiooedema* és vasculitis** | ritka | ||||
| Pszichiátriai kórképek | |||||
| depresszió | nem ismert | ||||
| Idegrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| szédülés | gyakori | gyakori | gyakori | gyakori | |
| aluszékonyság | nem gyakori | ||||
| fejfájás | nem gyakori | nem gyakori | |||
| alvászavarok | nem gyakori | ||||
| paraesthesia | ritka | ||||
| migrén | nem ismert | ||||
| ízérzékelési zavarok | nem ismert | ||||
| A fül és az egyensúly‑érzékelő szerv betegségei és tünetei | |||||
| vertigo | gyakori | gyakori | |||
| tinnitus | nem ismert | ||||
| Szívbetegségek és a szívvel kapcsolatos tünetek | |||||
| palpitációk | nem gyakori | ||||
| angina pectoris | nem gyakori | ||||
| syncope | ritka | ||||
| pitvarfibrilláció | ritka | ||||
| cerebrovascularis történés | ritka | ||||
| Érbetegségek és tünetek | |||||
| (orthostaticus) hypotonia (beleértve a dózisfüggő orthostaticus hatásokat) ║ | nem gyakori | gyakori | gyakori | ||
| Légzőrendszeri, mellkasi és mediastinalis betegségek és tünetek | |||||
| dyspnoe | nem gyakori | ||||
| köhögés | nem gyakori | nem ismert | |||
| Emésztőrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| hasi fájdalom | nem gyakori | ||||
| székrekedés | nem gyakori | ||||
| hasmenés | nem gyakori | nem ismert | |||
| hányinger | nem gyakori | ||||
| hányás | nem gyakori | ||||
| intestinalis angiooedema | ritka | ||||
| Máj‑ és epebetegségek, illetve tünetek | |||||
| pancreatitis | nem ismert | ||||
| hepatitis | ritka | ||||
| májfunkciós rendellenességek | nem ismert | ||||
| A bőr és a bőr alatti szövet betegségei és tünetei | |||||
| urticaria | nem gyakori | nem ismert | |||
| pruritus | nem gyakori | nem ismert | |||
| bőrkiütések | nem gyakori | nem gyakori | nem ismert | ||
| fotoszenzitivitás | nem ismert | ||||
| A csont- és izomrendszer, valamint a kötőszövet betegségei és tünetei | |||||
| myalgia | nem ismert | ||||
| arthralgia | nem ismert | ||||
| rhabdomyolysis | nem ismert | ||||
| Vese- és húgyúti betegségek és tünetek | |||||
| vesekárosodás | gyakori | ||||
| veseelégtelenség | gyakori | ||||
| A nemi szervekkel és az emlőkkel kapcsolatos betegségek és tünetek | |||||
| erectilis dysfunctio/impotencia | nem ismert | ||||
| Általános tünetek, az alkalmazás helyén fellépő reakciók | |||||
| gyengeség | nem gyakori | gyakori | nem gyakori | gyakori | |
| fáradtság | nem gyakori | gyakori | nem gyakori | gyakori | |
| oedema | nem gyakori | ||||
| rossz közérzet | nem ismert | ||||
| Laboratóriumi és egyéb vizsgálatok eredményei | |||||
| hyperkalaemia | gyakori | nem gyakori† | gyakori‡ | ||
| emelkedett alanin-aminotranszferáz (ALAT vagy GPT) § | ritka | ||||
| emelkedett vér karbamid-, szérum kreatinin- és szérum-káliumszint | gyakori | ||||
| hyponatraemia | nem ismert | ||||
| hypoglycemia | gyakori | ||||
* beleértve a gége és a glottis duzzanatát is, amely légúti elzáródást okoz és/vagy az arc, ajkak, garat és/vagy nyelv duzzanatát; e betegek közül néhányan korábban angiooedemát tapasztaltak egyéb készítmények, többek között ACE‑gátlók szedésekor
** beleértve a Henoch-Schönlein purpurát
║ főként intravascularis volumenhiányban, pl.:súlyos szívelégtelenségben szenvedő vagy magas dózisú diuretikummal kezelt betegeknél.
† az 50mg lozartán helyett 150mg lozartánt szedő betegek között gyakori
‡A nephropathiával járó 2‑es típusú diabetesben szenvedő betegekkel végzett klinikai vizsgálatban hyperkalaemia (>5,5mmol/l) mutatkozott a lozartán tablettákkal kezelt betegek 9,9%‑ánál és a placebóval kezelt betegek 3,4%‑ánál
§ a kezelés abbahagyása után általában helyreállt
Az alábbi mellékhatások a lozartánt szedő betegek körében gyakrabban fordultak elő, mint a placebót szedők körében (gyakorisága nem ismert): hátfájás, húgyúti infekciók, influenzaszerű tünetek.
Vese- és húgyúti betegségek és tünetek:
A renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszer gátlása következtében kialakult vesefunkciós változásokról – a veseelégtelenséget is beleértve – számoltak be erre veszélyeztetett betegek esetében. Ezek a vesefunkciós változások a kezelés abbahagyásával reverzibilisek lehetnek (lásd 4.4pont).
Gyermekek
Gyermekek esetén a mellékhatás‑profil hasonlónak tűnik a felnőtt betegek között megfigyelthez. A gyermekgyógyászati populációban korlátozott adat áll rendelkezésre.
Feltételezett mellékhatások bejelentése
A gyógyszer engedélyezését követően lényeges a feltételezett mellékhatások bejelentése, mert ez fontos eszköze annak, hogy a gyógyszer előny/kockázat profilját folyamatosan figyelemmel lehessen kísérni.
Az egészségügyi szakembereket kérjük, hogy jelentsék be a feltételezett mellékhatásokat a hatóság részére az V. függelékben található elérhetőségek valamelyikén keresztül.
Az intoxikáció tünetei
Korlátozott adat áll rendelkezésre az emberben történő túladagolással kapcsolatban. A túladagolás legvalószínűbb következményei a következők lehetnek: hypotonia és tachycardia. Bradycardia előfordulhat a paraszimpatikus (vagus) ingerlés következtében.
Az intoxikáció kezelése
Amennyiben tüneti hypotonia lépne fel, szupportív kezelést kell elkezdeni. A beavatkozás a gyógyszer bevételének idejétől és a tünetek jellegétől, valamint súlyossági fokától függ. A keringési rendszer stabilizálására kell helyezni a fő hangsúlyt. Szájon át történő bevételt követően megfelelő dózisú aktív orvosi szén alkalmazása javallt. Ezt követően a vitális paramétereket szigorúan monitorozni kell. Szükség esetén el kell végezni a vitális paraméterek biztosítását.
Sem a lozartán, sem annak aktív metabolitja nem távolítható el hemodialízissel.
Farmakológiai tulajdonságok - LOSARTAN 50 MG
Farmakoterápiás csoport: AngiotenzinII antagonisták, ATC kód: C09CA01.
A lozartán egy szintetikus per os alkalmazható angiotenzinII‑receptor (AT1‑típusú) antagonista. Az angiotenzinII egy potens vazokonstriktor, az elsődleges aktív hormon a renin‑angiotenzin rendszerben és fontos meghatározója a hypertonia patofiziológiájának. Az angiotenzinII az AT1‑receptorhoz kötődik, ami számos szövetben megtalálható (pl. az ér simaizomzatában, a mellékvesében, a vesékben és a szívben), és számos fontos biológiai hatást vált ki, így érszűkületet és aldoszteron‑kiáramlást. Az angiotenzinII a simaizmok sejtszaporodását is stimulálja.
A lozartán szelektíven gátolja az AT1‑receptort. In vitro és in vivo mind a lozartán, mind farmakológiailag aktív karboxilsav metabolitja (E‑3174) gátolja az angiotenzinII összes élettanilag releváns működését, tekintet nélkül a szintézis forrására vagy útjára.
A lozartán nem agonistája vagy gátlója más olyan hormonreceptoroknak, illetve ioncsatornáknak, amelyek a cardiovascularis szabályozás szempontjából fontosak. Ezen kívül, a lozartán nem gátolja az ACE‑t (kinináz‑II), a bradikinint lebontó enzimet. Ennek következtében a bradikinin által mediált nemkívánatos hatások potencírozása nem következik be.
A lozartán adagolása során az angiotenzinII reninszekrécióra gyakorolt negatív visszacsatolásának kikapcsolása megnövekedett plazmarenin‑aktivitáshoz (PRA) vezet. A PRA növekedése a plazma angiotenzinII emelkedését váltja ki. Az említett emelkedések ellenére a vérnyomáscsökkentő hatás és a plazma aldoszteron‑koncentrációjának szuppressziója megmarad, jelezve ezzel a hatásos angiotenzinII‑receptor-blokádot. A lozartán‑terápia befejezése után a PRA és az angiotenzinII értékek 3napon belül az alapértékre estek vissza.
Mind a lozartánnak, mind pedig fő aktív metabolitjának sokkal nagyobb affinitása van az AT1‑receptorhoz, mint az AT2‑receptorhoz. Az aktív metabolit tömegszázalék alapon 10‑40‑szer aktívabb a lozartánnál.
Hypertonia vizsgálatok
Kontrollos klinikai vizsgálatokban a napi egyszeri lozartán‑adagolás az enyhe, vagy mérsékelt fokú esszenciális hypertoniás betegeknél statisztikailag szignifikánsan csökkentette a szisztolés és diasztolés vérnyomást. 24órával az adagolást követően elvégzett vérnyomásmérés az 5‑6órával az adagolást követően elvégzett vérnyomásméréssel összevetve 24órán át fennálló vérnyomáscsökkenést mutatott ki; a természetes diurnális ritmus megmaradt. Az adagolási intervallum végén mért vérnyomáscsökkenés az adagolást követő 5‑6.órában mért hatás 70‑80%‑avolt.
A lozartán adásának felfüggesztése hypertoniás betegeknél nem eredményezte a vérnyomás hirtelen megemelkedését (rebound). A vérnyomás jelentős csökkenése ellenére a lozartán nem gyakorolt klinikailag szignifikáns hatást a szívfrekvenciára.
A lozartán egyformán hatásos férfi és nő, valamint (65évesnél) fiatalabb és idősebb hypertoniás betegek esetében.
LIFE vizsgálat
A LIFE (Losartan Intervention For Endpoint Reduction in Hypertension; Lozartánnal elért végponti hypertonia‑csökkentés) vizsgálat egy randomizált, hármas vak, aktív kontrollos vizsgálat volt, melyet 9193, 55 és 80év közötti, EKG‑val igazolt balkamra hypertrophiás, hypertoniában szenvedő beteg bevonásával végeztek el. A betegek a randomizációt követően naponta egyszer 50mg lozartánt vagy naponta egyszer 50mg atenololt kaptak. Amennyiben a vérnyomás célértékét (<140/90Hgmm) nem sikerült elérni, elsődlegesen hidroklorotiazidot (12,5mg) adtak a kezeléshez, majd szükség esetén a lozartán, ill. az atenolol adagját naponta egyszer 100mg-ra emelték. Szükség esetén a vérnyomás célértékének elérése érdekében ACE‑gátlók, angiotenzinII‑antagonisták és béta‑blokkolók kivételével egyéb vérnyomáscsökkentő gyógyszereket is alkalmaztak.
A követés átlagos időtartama 4,8év volt.
A vizsgálat elsődleges végpontja az összetett cardiovascularis morbiditás és mortalitás volt, melyet a cardiovascularis halálesetek, stroke és myocardialis infarctus összesített előfordulási gyakoriságának csökkenése alapján mérték. A vérnyomás szignifikánsan lecsökkent, a két csoportban hasonló szintre. Az elsődleges összetett végpontot elérő betegeknél a lozartán‑kezelés az atenololhoz képest 13,0%‑os (p=0,021, 95%-osKI: 0,77‑0,98) kockázatcsökkenést jelentett. Ez főként a stroke előfordulási arányában bekövetkezett csökkenésnek tulajdonítható. A lozartán a stroke kialakulásának kockázatát az atenololhoz képest 25%‑kal csökkentette (p=0,001, 95%-osKI: 0,63‑0,89). A cardiovascularis halálesetek és a myocardialis infarctus kialakulásának aránya nem különbözött szignifikáns mértékben a kezelési csoportokban.
Rassz
A LIFE vizsgálatban a lozartánnal kezelt feketebőrű betegeknél az elsődleges összetett végpont, azaz egy cardiovascularis esemény (pl. cardialis infarctus, cardiovascularis halál) és főként a stroke elérésének kockázata nagyobb volt, mint az atenolollal kezelt feketebőrű betegeknél. Ennek értelmében a LIFE vizsgálat során a lozartán alkalmazása mellett megfigyelt, és az atenolollal összehasonlítva vizsgált cardiovascularis morbiditásra/mortalitásra vonatkozó eredmények nem vonatkoztathatóak a balkamra hypertrophiás, hypertoniában szenvedő feketebőrű betegekre.
RENAAL vizsgálat
A RENAAL (Reduction of Endpoints in NIDDM with the Angiotensin II-receptor Antagonist Losartan; Az angiotenzinII‑receptor‑antagonista lozartán végpontcsökkentése nem inzulin‑dependens diabetes mellitusban) vizsgálat egy kontrollált klinikai vizsgálat volt, amit 1513proteinuriás, 2‑es típusú diabeteses (hypertoniás vagy nem hypertoniás) beteg bevonásával végeztek (közülük 751beteget kezeltek lozartánnal). A vizsgálat célja a vérnyomás csökkentésének előnyein túl és ezek mellett a lozartán‑kálium renoprotektív hatásának bizonyítása volt.
A proteinuriás és 1,3‑3,0mg/dl szérum kreatinin szinttel rendelkező betegek a randomizációt követően a hagyományos vérnyomáscsökkentő terápia (ACE‑gátlók, illetve angiotenzinII‑antagonisták kivételével) mellett vagy naponta egyszer 50mg lozartánt (szükség esetén a kiváltott vérnyomásválasznak megfelelően titrálva), vagy placebót kaptak.
A vizsgálóknak előírták, hogy amennyiben az megfelelő, titrálják a vizsgálati gyógyszert napi egyszer 100mg‑os adagig; a betegek 72%‑a az idő túlnyomó részében a 100mg‑os napi adagot kapta. Egyéb vérnyomáscsökkentő készítmények (diuretikumok, kalciumcsatorna‑blokkolók, alfa- vagy béta‑receptor-blokkolók, és centrálisan ható vérnyomáscsökkentő szerek) szükség esetén kiegészítő kezelésként mindkét csoportban adhatók voltak. A betegek követése maximum 4,6évig (átlagosan 3,4évig) tartott.
A vizsgálat elsődleges végpontja összetett végpont volt: a szérum kreatinin‑szint megduplázódása, végstádiumú veseelégtelenség (dialízis vagy transzplantáció szükségessége), vagy halál.
Az eredmények azt mutatták, hogy a lozartán‑kezelés (327eset) a placebóhoz (359eset) képest 16,1%‑os (p=0,022) kockázatcsökkenést eredményezett az összetett elsődleges végpontot elérő betegek között. A végpont következő elemeinek egyenként, illetve kombináltan történő értékelése is jelentős kockázatcsökkenést mutatott a lozartánnal kezelt betegcsoportban: a szérum kretatininszint megduplázódásának 25,3%‑os (p=0,006) kockázatcsökkenése; a végstádiumú veseelégtelenség 28,6%‑os (p=0,002) kockázatcsökkenése; a végstádiumú veseelégtelenség vagy halál bekövetkeztének 19,9%‑os (p=0,009) kockázatcsökkenése; a szérum kreatininszint és a végstádiumú veseelégtelenség 21,0%‑os (p=0,01) kockázatcsökkenése.
A bármilyen okból bekövetkező halálesetek arányában nem volt szignifikáns különbség a két betegcsoport között. Ebben a vizsgálatban a lozartánt a betegek általánosságban jól tolerálták, amit az is mutat, hogy a terápiát a mellékhatások miatt abbahagyó betegek aránya hasonló volt a placebót kapó csoportban megfigyelthez.
HEAAL vizsgálat
A (Heart Failure Endpoint Evaluation of AngiotensinII Antagonist Losartan, a lozartán angiotenzinII‑antagonista alkalmazása során a szívelégtelenséggel kapcsolatos végpontokat értékelő) HEAAL vizsgálat egy kontrollos klinikai vizsgálat volt, melyet világszerte 3834, 18‑98év közötti, (NYHAII‑IV.osztályú) szívelégtelenségben szenvedő beteg részvételével folytattak, akik nem tolerálták az ACE‑gátlóval történő kezelést. A betegeket úgy randomizálták, hogy 50mg vagy 150mg lozartánt tartalmazó hagyományos alapkezelést kapjanak, amely mellett nem szedhettek ACE‑gátlókat.
A betegeket 4évig (4,7év középérték) nyomon követték. A vizsgálat elsődleges végpontja a bármilyen okból létrejövő, szívelégtelenség miatt bekövetkezett elhalálozást vagy kórházi kezelést magában foglaló összetett végpont volt.
Az eredmények azt mutatták, hogy a 150mg lozartánnal történő kezelés (828eset) az 50mg lozartánnal (889eset) összehasonlítva 10,1%‑os kockázatcsökkenést (p=0,027 95% konfidencia‑intervallum 0,82‑0,99) eredményezett az elsődleges összetett végpontot elérő betegek számát illetően. Ez főként a szívelégtelenség miatt bekövetkező kórházi kezelés előfordulási gyakorisága terén mutatkozó csökkenésnek volt tulajdonítható. A 150mg lozartánnal történő kezelés az 50mg lozartánnal összehasonlítva 13,5%‑kal csökkentette a szívelégtelenség miatt bekövetkező kórházi kezelés kockázatát (p=0,025 95% konfidencia-intervallum 0,76‑0,98). A bármilyen oknál fogva bekövetkező elhalálozás aránya a két csoportban nem volt szignifikánsan különböző. A vesekárosodás, hypotonia és hyperkalaemia az 50mg‑ot szedő csoporttal összehasonlítva gyakrabban fordult elő a 150mg‑ot szedő csoportban, de ezek a mellékhatások a 150mg-ot szedő csoportban nem vezettek szignifikánsan több esetben a kezelés abbahagyásához.
ELITEI és ELITEII vizsgálat
A 48hetes ELITE vizsgálatban, amit 722(NYHAII‑IV.osztályú) szívelégtelenségben szenvedő betegen végeztek, az elsődleges végpontban (tartós változás a vesefunkcióban) nem volt különbség a lozartánnal, illetve a kaptoprillal kezelt betegek között. Az ELITEI vizsgálatban megfigyelték, hogy a lozartán, kaptoprillal összehasonlítva, csökkentette a mortalitás kockázatát, de ezt a megfigyelést az azt követő, alább ismertetett ELITEII vizsgálat nem erősítette meg.
Az ELITEII vizsgálatban a napi egyszer 50mg dózisú lozartán‑kezelést (kezdő adag naponta egyszer 12,5mg, 25mg‑ra, majd 50mg‑ra titrálva) hasonlították össze a napi háromszor 50mg‑os dózissal végzett kaptopril kezeléssel (kezdő adag naponta háromszor 12,5mg, 25mg‑ra, majd 50mg‑ra titrálva). Ennek a prospektív vizsgálatnak az elsődleges végpontja a bármely okból bekövetkező mortalitás volt.
Ebben a vizsgálatban 3152szívelégtelenségben szenvedő betegnél (NYHAII.‑IV. osztály) majdnem két évig (medián: 1,5év) alkalmaztak követést annak érdekében, hogy meghatározzák, hogy a lozartán felülmúlja‑e a kaptoprilt a bármely okból bekövetkező mortalitás csökkentése szempontjából. A végpont nem jelzett statisztikailag szignifikáns különbséget a lozartán és a kaptopril között a bármely okból bekövetkező mortalitás csökkentése szempontjából.
A szívelégtelenségben szenvedő betegeken végzett mindkét komparátor‑kontrollos (nem placebokontrollos) klinikai vizsgálatban a lozartán tolerálhatósága felülmúlta a kaptoprilét az alapján, hogy mellékhatások miatt jóval alacsonyabb számban fordult elő a kezelés felfüggesztése, és jelentősen kevesebb volt a köhögés előfordulása.
Az ELITEII vizsgálatban növekedett mortalitást figyeltek meg egy kis alcsoportban (az összes szívelégtelenségben szenvedő beteg 22%‑a), akik a vizsgálat kezdetén béta‑blokkolókat szedtek.
Két nagy, randomizált, kontrollos vizsgálatban (ONTARGET [ONgoing Telmisartan Alone and in combination with Ramipril Global Endpoint Trial] és VA NEPHRON-D [The Veterans Affairs Nephropathy in Diabetes]) vizsgálták az ACE-gátló és angiotenzinII-receptor-blokkoló kombinált alkalmazását.
Az ONTARGET vizsgálatot olyan betegeken végezték, akiknek a kórtörténetében kardiovaszkuláris vagy cerebrovaszkuláris betegség, vagy szervkárosodással járó 2. típusú diabetes mellitus szerepelt. A VANEPHRON‑D vizsgálatot II típusú diabetesben és diabeteses nephropathiában szenvedő betegeken végezték.
Ezek a vizsgálatok nem mutattak ki szignifikánsan előnyös hatásokat a renális és/vagy kardiovaszkuláris kimenetel és a mortalitás vonatkozásában, miközben a monoterápia esetén megfigyelthez képest nőtt a hyperkalaemia, akut veseelégtelenség és/vagy hypotonia kockázata.
A hasonló farmakodinámiás tulajdonságok alapján ezek az eredmények más ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók esetében is relevánsak.
Ezért az ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók nem adhatók együtt diabeteses nephropathiában szenvedő betegeknek.
Az ALTITUDE (Aliskiren Trial in Type 2 Diabetes Using Cardiovascular and Renal Disease Endpoints) vizsgálat célja az volt, hogy megállapítsák, előnyös-e a standard ACE-gátló vagy angiotenzinII-receptor-blokkoló kezelés kiegészítése aliszkirénnel II típusú diabetesben és krónikus vesebetegségben, illetve cardiovascularis betegségben vagy mindkettőben szenvedő betegeknél. A vizsgálatot idő előtt leállították, mert nőtt a mellékhatások kockázata. A cardiovascularis eredetű halál és a stroke szám szerint gyakoribb volt az aliszkirén-csoportban, mint a placebocsoportban, és a jelentős mellékhatások illetve súlyos mellékhatások (hyperkalaemia, hypotonia és veseműködési zavar) is gyakoribbak voltak az aliszkirén-csoportban, mint a placebocsoportban.
Gyermekek
Gyermekkori hypertonia
A lozartán antihypertoniás hatását egy olyan klinikai vizsgálat során állapították meg, amelyben 177, 6és 16év közötti, hypertoniában szenvedő gyermekgyógyászati beteg vett részt, akiknek testtömege >20kg és glomerulus filtrációs rátája >30ml/perc/1,73m2 volt. A 20kg és 50kg közé eső testtömegű betegek napi 2,5mg, 25mg vagy 50mg lozartánt kaptak, az 50kg feletti testtömegű betegek pedig napi 5mg, 50mg vagy 100mg lozartánt kaptak. A harmadik hét végére a naponta egyszer adagolt lozartán dózisfüggő módon csökkentette a vérnyomást a maradékhatás időpontjában.
Összességében véve, megfigyelhető volt a dózisfüggő válasz. A dózis‑hatás összefüggés az alacsony és közepes dózist szedő csoportok összehasonlításakor igen egyértelmű volt (I.periódus: -6,2Hgmm vs. -11,65Hgmm), de a közepes és magas dózist szedő csoport összehasonlításakor a dózis‑hatás összefüggés gyengébbnek bizonyult (I.periódus: -11,65Hgmm vs. -12,21Hgmm). A legalacsonyabb vizsgált dózisok, a 2,5mg és az 5mg, amelyek 0,07mg/kg átlagos napi dózisnak felelnek meg, nem biztosítottak következetes vérnyomáscsökkentő hatásosságot.
Ezeket az eredményeket megerősítette a vizsgálatII. periódusa, ahol három hét után a betegek randomizációt követően folytatták a lozartán‑kezelést, vagy placebót kaptak. A vérnyomás‑emelkedésben jelentkező különbség a placebóhoz képest a közepes dóziscsoportban volt a legnagyobb (6,70Hgmm közepes dózis esetén vs. 5,38Hgmm magas dózis esetén). A maradékhatás időpontjában mért diasztolés vérnyomás emelkedése a placebót kapó és a legalacsonyabb dózisú lozartán‑kezelést folytató betegek minden csoportjában azonos volt, mely ismét azt jelzi, hogy az egyes csoportokban a legalacsonyabb dózisnak nem volt szignifikáns vérnyomáscsökkentő hatása.
A lozartán hosszú távú hatásait a növekedésre, a pubertáskorra és az általános fejlődésre nem vizsgálták. A lozartánnal végzett vérnyomáscsökkentő kezelés hosszú távú gyermekkori hatásosságát a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás csökkentésére szintén nem állapították meg.
A lozartán proteinuriára kifejtett hatását egy hypertoniás (N=60), illetve proteinuriában szenvedő normotoniás (N=246) gyermekeken végzett 12hetes, placebo‑ és aktív (amlodipin) kontrollos klinikai vizsgálatban értékelték. A proteinuria meghatározása a ≥0,3vizelet protein/kreatinin arány volt. A (6‑18éves) hypertoniás betegek a randomizációt követően vagy lozartánt (n=30) vagy amlodipint (n=30) kaptak. A normotoniás betegek (1‑18éves) a randomizációt követően vagy lozartánt (n=122) vagy placebót (n=124) kaptak. A lozartán alkalmazott adagja 0,7mg/kg‑tól 1,4mg/kg‑ig (legfeljebb napi maximum 100mg) terjedt. Az amlodipin alkalmazott adagja 0,05mg/kg‑tól 0,2mg/kg‑ig (legfeljebb napi maximum 5mg) terjedt.
Összességében véve a 12hetes kezelést követően a lozartánt szedő betegek körében a vizsgálat elején fennálló proteinuria mértékét tekintve statisztikailag szignifikáns, 36%‑os csökkenés mutatkozott a placebo-/amlodipin-csoportban mért 1%‑os növekedéssel szemben (p≤0,001). A lozartánt szedő hypertoniás betegeknél a vizsgálat elején fennálló proteinuria mértékét tekintve ‑41,5%‑os (95%-os CI: ‑29,9; ‑51,1) csökkenés mutatkozott az amlodipin‑csoportban mért +2,4%‑kal (95%-os CI: ‑22,2; 14,1) szemben.
Mind a szisztolés, mind a diasztolés vérnyomás csökkenése nagyobb mértékű volt a lozartán‑csoportban (‑5,5/-3,8Hgmm), mint az amlodipin‑csoportban (‑0,1/+0,8Hgmm). Normotoniás gyermekeknél a lozartán‑csoportban a placebóval összehasonlítva kismértékű vérnyomáscsökkenés (‑3,7/-3,4Hgmm) volt megfigyelhető. A proteinuria és a vérnyomás csökkenése között nem mutatkozott szignifikáns korreláció, azonban lehetséges, hogy a lozartánnal kezelt csoportban megfigyelt vérnyomáscsökkenés részben hozzájárult a proteinuria csökkenéséhez.
A lozartán hosszútávú hatásait proteinuriában szenvedő gyermekeknél legfeljebb 3évig vizsgálták ugyanezen vizsgálat nyílt címkés, biztonságossági, kiterjesztett szakaszában, melybe a 12hetes alapvizsgálatot befejező összes beteget bevonták. Összesen 268beteget vontak be a nyílt címkés vizsgálat kiterjesztett szakaszába, ahol a betegeket ismét randomizálták lozartánra (N=134) vagy enalaprilra (N=134), 109beteget pedig 3évig vagy ennél hosszabb ideig követték (a kiterjesztett szakasz 3éves követési idejét teljesített több, mint 100beteg vizsgálatból történő kilépésének időpontja előre meghatározott volt). A vizsgáló orvos megítélése szerint adagolt lozartán és enalapril dózistartományai külön-külön napi 0,30‑4,42mg/kg és napi 0,02‑1,13mg/kg voltak. Az 50kg‑nál alacsonyabb testsúlyra számolt maximális napi 50mg‑os adagot és az 50kg‑nál magasabb testsúlyra számolt maximális napi 100mg‑os adagot a legtöbb beteg nem lépte túl a vizsgálat kiterjesztett szakaszában.
Összességében véve a kiterjesztett biztonságossági szakasz eredményei azt mutatják, hogy a lozartán jól tolerálható volt és 3éven át a proteinuria tartós csökkenéséhez vezetett, a glomerulus filtrációs ráta (GFR) számottevő változása nélkül. A normotenzív betegeknél (n=205) az enalaprilnak a lozartánnal összehasonlítva számszerűen nagyobb hatása volt a proteinuriára (-33,0% (95%-os CI: -47,2; ‑15,0) szemben a -16,6% (95%-os CI: -34,9; 6,8) értékkel) és a GFR‑re ( 9,4 (95%-os CI: 0,4; 18,4) szemben a -4,0 (95%-os CI: -13,1; 5,0) ml/perc/1,73m2) értékkel). A hypertoniás betegeknél (n=49) a lozartánnak volt számszerűen nagyobb hatása a proteinuriára (‑44,5% (95% CI -64,8; -12,4) szemben a -39,5% (95%-os CI: -62,5; -2,2) értékkel) és a GFR‑re (18,9 (95%-os CI: 5,2; 32,5) szemben a -13,4 (95%-os CI: -27,3; 0,6)) ml/perc/1,73m2 értékkel).
Egy nyílt címkés, dóziskereső klinikai vizsgálatot végeztek a lozartán biztonságosságának és hatásosságának tanulmányozására 6hónap és 6év közötti hypertoniás gyermek betegek esetében. Összesen 101beteget randomizáltak a nyílt címkés lozartán háromféle kezdő adagjának egyikére: kis dózisra (0,1mg/ttkg/nap, N=33), közepes dózisra (0,3mg/ttkg/nap, N=34) vagy nagy dózisra (0,7mg/ttkg/nap, N=34). Közülük 27csecsemő (definíció szerint 6‑23hónapos gyermek) volt. Azoknál a betegeknél, akik vérnyomása nem érte el a célértéket és még nem a lozartán maximális adagot kapták (1,4mg/ttkg/nap, maximum 100mg/nap), a 3., 6. és 9.héten a vizsgálati szert a következő, magasabb dózisszintre titrálták.
A 99vizsgálati gyógyszerrel kezelt beteg közül 90beteg (90,9%) folytatta a kiterjesztett vizsgálatot háromhavonta kontrolvizsgálattal. A kezelés átlagos időtartama 264nap volt.
Összességében véve a vérnyomáscsökkenés átlagértéke a kiindulási értékhez képest hasonló volt az összes kezelési csoportban (a 3.héten a szisztolés vérnyomás változása a kiindulási értékhez képest a kis, közepes és nagy dózisú csoportban egyenként ‑7,3; ‑7,6 és ‑6,7Hgmm volt; a 3. héten a diasztolés vérnyomás változása a kiindulási értékhez képest a kis, közepes és nagy dózisú csoportban ‑8,2; ‑5,1 és ‑6,7Hgmm volt); azonban nem volt statisztikailag szignifikáns dózisfüggő válasz a szisztolés és diasztolés vérnyomás esetében.
A kezelés 12hetét követően a 6hónap és 6év közötti hypertoniás gyermekek általában jól tolerálták a lozartán akár olyan nagy dózisát is, mint 1,4mg/ttkg. Az általános biztonságossági profil hasonló volt az egyes kezelési csoportokban.
Felszívódás
Per os adagolást követően a lozartán jól felszívódik, és first‑pass metabolizmuson megy keresztül egy aktív karboxilsav‑metabolitot és más inaktív metabolitokat képezve. A lozartán tabletták szisztémás biohasznosulása körülbelül 33%‑nak felel meg. A lozartán és aktív metabolitja átlagos csúcskoncentrációjukat egy órán, illetve 3‑4órán belül érik el.
Eloszlás
Mind a lozartán, mind aktív metabolitja ≥99%‑ban kötődik a plazmafehérjékhez, elsősorban az albuminhoz. A lozartán megoszlási térfogata 34liter.
Biotranszformáció
Az intravénásan vagy szájon át adott lozartán kb. 14%‑a alakul át aktív metabolittá. A 14C‑jelzett lozartán‑kálium per os és intravénás adása után a keringő plazma radioaktivitása elsődlegesen a lozartánnak és aktív metabolitjának tudható be. A lozartán aktív metabolittá való minimális átalakulását a vizsgált személyek mintegy egy százalékánál észlelték.
Az aktív metaboliton kívül inaktív metabolitok is képződnek.
Elimináció
A lozartán plazma‑clearance‑e hozzávetőleg 600ml/perc, aktív metabolitjáé pedig hozzávetőleg 50ml/perc. A lozartán, ill. aktív metabolitjának renalis clearance‑e külön‑külön hozzávetőleg 74ml/perc, ill. 26ml/perc. Ha a lozartánt per os alkalmazzák, a dózis mintegy 4%‑a ürül változatlan formában a vizelettel, és mintegy 6%‑a ürül a vizelettel aktív metabolitként. Legfeljebb 200mg‑os peros lozartán‑kálium adagig a lozartán és aktív metabolitjának farmakokinetikája lineáris.
Per os adagolást követően a lozartán és aktív metabolitjának plazmakoncentrációja poliexponenciálisan csökken, a lozartán terminális felezési ideje kb. 2óra, míg aktív metabolitjáé kb. 6‑9óra. Napi egyszer 100mg‑os adag esetén sem a lozartán, sem aktív metabolitja nem mutat szignifikáns akkumulációt a plazmában.
Mind az epe-, mind a húgyúti kiválasztódás hozzájárul a lozartán és metabolitjainak kiürüléséhez. Embereknél egy 14C‑jelzett lozartán per os dózisának beadását/intravénás alkalmazását követően a radioaktivitás kb. 35%/43%-a nyerhető vissza a vizeletből és 58%/50%-a a székletből.
Speciális betegcsoportok
Az időskorú hypertoniás betegeknél a lozartán és aktív metabolitjának plazmakoncentrációi alapvetően nem térnek el a fiatal hypertoniás betegeknél tapasztaltaktól.
Hypertoniás nőbetegeknél a lozartán plazmaszintjei legfeljebb kétszer olyan magasak voltak, mint a hypertoniás férfibetegeknél, míg az aktív metabolit plazmaszintjei nem tértek el férfiak és nők esetén.
Enyhe és középsúlyos alkohol‑indukált májcirrózisban per os adagolást követően a lozartán plazmakoncentrációja a fiatal önként jelentkező férfiak plazmakoncentráció‑értékeinek 5‑szöröse, aktív metabolitjának plazmakoncentrációja pedig 1,7‑szerese volt (lásd 4.2 és 4.4pont).
A lozartán plazmakoncentrációi nem változnak meg azoknál a betegeknél, akiknek kreatinin‑clearance értéke 10ml/perc felett van. Összehasonlítva a normál vesefunkcióval rendelkező betegekkel, a lozartán AUC‑értéke kb. kétszer magasabb hemodializált betegek esetén.
Az aktív metabolit plazmakoncentrációja nem változik vesekárosodott vagy hemodializált betegek esetén.
Hemodialízissel sem a lozartán, sem aktív metabolitja nem távolítható el.
Farmakokinetika gyermekgyógyászati betegeknél
A lozartán farmakokinetikáját 50, egy hónaposnál idősebb, de 16évesnél fiatalabb hypertoniás gyermekgyógyászati betegnél vizsgálták, hozzávetőleg 0,54‑0,77mg/kg (átlagos dózis) lozartán naponta egyszer történő per os alkalmazását követően.
Az eredmények azt mutatták, hogy a lozartánból minden korcsoportban aktív metabolit képződik. Az eredmények szerint a per os alkalmazást követően a lozartán farmakokinetikai paraméterei nagyjából hasonlóak voltak a csecsemők és kisgyermekek, iskoláskor előtti gyermekek, iskoláskorú gyermekek és serdülők között. A metabolit farmakokinetikai paraméterei nagyobb különbséget mutattak a korcsoportok között. Ezek a különbségek az iskoláskor előtti gyermekeket serdülőkkel összehasonlítva statisztikailag szignifikánsak voltak. Összehasonlításképpen, az expozíció magas volt csecsemőknél/kisgyermekeknél.
Gyógyszerészeti jellemzők - LOSARTAN 50 MG
Tablettamag:
cellulóz por
laktóz-monohidrát
hidegen duzzadó kukoricakeményítő
kukoricakeményítő
mikrokristályos cellulóz
vízmentes kolloid szilícium-dioxid (E551)
magnézium-sztearát (E470b)
Filmbevonat:
hipromellóz 6 cP (E646)
talkum
propilénglikol
titán-dioxid (E171)
Legfeljebb 30°C‑on tárolandó.
A nedvességtől való védelem érdekében a buborékcsomagolást tartsa a dobozában.
Losartan Krka 50mg filmtabletta:
Kiszerelés:
10, 14, 15, 20, 28, 30, 50, 56, 60, 84, 90, 98, 100 filmtabletta, buborékcsomagolásban (7, 10, 14 vagy 15db‑os, PVC/PVDC//Al) és dobozban.
Nem feltétlenül mindegyik kiszerelés kerül kereskedelmi forgalomba.
Losartan Krka 100mg filmtabletta:
Kiszerelés:
7, 10, 14, 15, 20, 28, 30, 50, 56, 60, 84, 90, 98, 100 filmtabletta, buborékcsomagolásban (7, 10, 14 vagy 15db‑os, PVC/PVDC//Al) és dobozban.
Nem feltétlenül mindegyik kiszerelés kerül kereskedelmi forgalomba.