LAVESTRA 100 MG FILMTABLETTA
- losartan
- Var.
Felírási információ
Biztosítási lista
Kibocsátási információk
Vényköteles korlátozás
Térítési korlátozás
Egyéb információk
Gyógyszer neve
Összetétel
Gyógyszerészeti forma
A forgalomba hozatali engedély jogosultja (MAH)
Az alkalmazási előírás utolsó frissítése
Használja a Mediately alkalmazást
Jusson hozzá gyorsabban a gyógyszerinformációkhoz.
Több mint 36k értékelések
SmPC - LAVESTRA 100 MG
-
Esszenciális hypertonia kezelése felnőtteknél, valamint 6–18éves gyermeknél és serdülőknél.
-
Hypertonia-elleni kezelés részeként, hypertoniában, és proteinuriával járó (≥0,5g/nap), 2-es típusú diabetes mellitusban szenvedő felnőtt betegek vesebetegségének kezelése (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1pont).
-
Krónikus szívelégtelenség kezelése felnőtt betegek esetén, ahol az angiotenzin-konvertáló enzim (ACE) gátlókkal történő kezelés intolerancia, főként köhögés vagy ellenjavallat miatt nem alkalmazható. Azokat a szívelégtelenségben szenvedő betegeket, akiknek az állapotát egy ACE-gátlóval stabilizálták, nem szabad lozartánra átállítani. A betegek legalább 40%-os balkamrai ejekciós frakcióval rendelkezzenek, klinikailag stabil állapotban kell lenniük és a krónikus szívelégtelenségre beállított kezelésben kell részesülniük.
-
A stroke kockázatának csökkentése EKG-val igazolt balkamra-hypertrophiában szenvedő hypertoniás felnőtt betegeknél (lásd 5.1pont, LIFE vizsgálat, Rassz).
Adagolás
Hypertonia
A betegek többségénél a szokásos kezdő és fenntartó dózis naponta egyszer 50mg. A maximális vérnyomáscsökkentő hatás a kezelés megkezdése után 3‑6héttel érhető el. Egyes betegeknél a hatás tovább fokozható a dózis naponta egyszer 100mg-ra történő emelésével (reggeli bevétel). A lozartán egyéb vérnyomáscsökkentő szerekkel, főként vízhajtókkal (pl.: hidroklorotiaziddal) együtt adható (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1 pont).
Napi ≥0,5g mértékűproteinuriában szenvedő, 2‑estípusú diabeteses és hypertoniás betegek
A szokásos kezdő dózis naponta egyszer 50mg. A lozartán dózisa a vérnyomás alakulásának megfelelően naponta egyszer 100mg‑ra emelhető a terápia bevezetését követő első hónap után.
A lozartán együtt adható egyéb vérnyomáscsökkentő készítményekkel (pl.diuretikumokkal, kalciumcsatorna‑gátlókkal, alfa-, illetve béta‑blokkolókkal és centrálisan ható szerekkel) (lásd 4.3, 4.4, 4.5 és 5.1pont), valamint inzulinnal és más, általánosan használt antidiabetikumokkal (pl.szulfonilureákkal, glitazonokkal, és glükozidáz-gátlókkal).
Szívelégtelenség
Szívelégtelenségben a lozartán szokásos kezdő dózisa naponta egyszer 12,5mg. A dózist általában hetente kell emelni (azaz napi 12,5mg, napi 25mg, napi 50mg, napi 100mg, legfeljebb napi egyszer 150mg maximális dózisig), a beteg toleranciájának megfelelően.
A stroke kockázatának csökkentése EKG‑val igazolt balkamra‑hypertrophiában szenvedő hypertoniás betegeknél
A szokásos kezdő dózis naponta egyszer 50mg. A vérnyomáscsökkentésre adott válasz függvényében kis dózisban hidroklorotiazidot is kell adni, és/vagy a lozartán dózisát napi 100mg‑ra kell emelni.
Különleges betegcsoportok
Alkalmazása intravascularis volumenhiányban szenvedő betegeknél:
Intravascularis volumenhiányban szenvedő (pl.nagy dózisú vízhajtókkal kezelt) betegeknél a napi egyszer 25mg‑os kezdő dózis alkalmazását kell fontolóra venni (lásd4.4pont).
Alkalmazásavesekárosodásban szenvedő és hemodializált betegeknél:
A vesekárosodásban szenvedő és hemodializált betegeknél nem szükséges a kezdő dózis módosítása.
Alkalmazása májkárosodásban szenvedő betegeknél:
Azoknál a betegeknél, akiknek kórtörténetében májkárosodás szerepel, kisebb dózis alkalmazását kell megfontolni. Súlyos májkárosodásban szenvedő betegekre vonatkozóan nem áll rendelkezésre kezelési tapasztalat. A lozartán ennélfogva ellenjavallt súlyos májkárosodásban szenvedő betegeknél (lásd 4.3 és 4.4pont).
Gyermekek és serdülők
6hónapos– <6éves kor
A biztonságosságot és hatásosságot 6hónapos–<6éves csecsemők és gyermekek esetében nem értékelték. A jelenleg rendelkezésre álló adatok az 5.1 és 5.2pontban találhatók, de az adagolásra nem tehető javaslat.
6–18éves kor
Azon 20kg-nál nehezebb, de 50kg-nál könnyebb betegek esetén, akik le tudják nyelni a tablettákat, a javasolt dózis naponta egyszer 25mg. Kivételes esetekben a dózis maximum naponta egyszer 50mg-ra emelhető. Az adagolást a vérnyomáscsökkentésre adott válasz függvényében kell módosítani.
50kg-nál nehezebb betegeknél a szokásos dózis naponta egyszer 50mg. Kivételes esetekben a dózis módosítható maximum naponta egyszer 100mg-ra. Az 1,4mg/ttkg (illetve 100mg) feletti napi dózisokat gyermekeknél és serdülőknél nem vizsgálták.
A lozartán 6évesnél fiatalabb gyermekeknek nem javasolt, mivel e betegcsoportra vonatkozóan korlátozott adat áll rendelkezésre.
A 30ml/perc/1,73m2 alatti glomeruláris filtrációs rátájú gyermekeknek a lozartán nem javasolt, mivel nem áll rendelkezésre erre vonatkozó adat (lásd még 4.4pont).
A lozartán májkárosodásban szenvedő gyermekeknek nem javasolt (lásd még 4.4pont).
Alkalmazása időseknél
Bár 75éves kor felett meg kell fontolni a 25mg‑os kezdő dózis alkalmazását, a dózismódosítás időseknél általában nem szükséges.
Az alkalmazás módja
A lozartán tablettákat egy pohár vízzel kell lenyelni.
A lozartán tabletták bevehetők étkezéskor vagy étkezéstől függetlenül.
-
A készítmény hatóanyagával vagy a 4.4 pontban és 6.1 pontban felsorolt bármely segédanyagával szembeni túlérzékenység.
-
A terhesség második és harmadik trimesztere (lásd 4.4 és 4.6 pont).
-
Súlyos májkárosodás.
-
A Lavestra egyidejű alkalmazása aliszkirén tartalmú készítményekkel ellenjavallt diabetes mellitusban szenvedő vagy károsodott veseműködésű betegeknél (GFR < 60ml/perc/1,73m2) (lásd 4.5 és 5.1pont).
Túlérzékenység
Angiooedema: Azokat a betegeket, akiknek a kórtörténetében angiooedema (az arc, ajkak, torok és/vagy nyelv duzzanata) szerepel, szigorú megfigyelés alatt kell tartani (lásd 4.8 pont).
Hypotonia és az elektrolit-/vízháztartás egyensúlyzavara
Tünetekkel járó hypotonia fordulhat elő azon betegek esetén, akik nagy dózisú diuretikum-kezelés, sószegény étrend, hasmenés vagy hányás miatt intravascularis volumen- és/vagy nátriumhiányban szenvednek, főként az első dózis vagy dózisemelés után. A lozartán adagolásának megkezdése előtt ezeket az állapotokat rendezni kell, vagy kisebb kezdő dózist kell alkalmazni (lásd 4.2 pont). Ez a 6–18éves gyermekekre és serdülőkre is vonatkozik.
Az elektrolit-háztartás zavara
Az elektrolit-háztartás zavara – a diabetes meglététől függetlenül – vesekárosodás esetén gyakori, és kezelendő. Egy nephropathiás, 2-es típusú diabeteses betegek bevonásával végzett klinikai vizsgálatban a lozartánnal kezelt betegeknél a hyperkalaemia előfordulási gyakorisága nagyobb volt a placepocsoporthoz képest (lásd 4.8 pont). Ennek megfelelően a kálium plazmakoncentrációit és a kreatinin-clearance értékeket szorosan monitorozni kell, főként azon betegeknél, akik szívelégtelenségben szenvednek vagy kreatinin-clearance-ük 30‑50ml/perc között van.
Lozartán és káliummegtakarító diuretikumok, káliumpótlók, káliumtartalmú sópótlók, vagy olyan más gyógyszerek, melyek növelhetik a szérum káliumszintet (például a trimetoprim tartalmú készítmények) együttes alkalmazása nem javasolt (lásd 4.5 pont).
Intestinalis angiooedema
Intestinalis angiooedemáról számoltak be angiotenzinII-receptor-blokkolóval (többek között a lozartánnal) kezelt betegek esetén (lásd 4.8pont). Ezeknél a betegeknél abdominalis fájdalom, hányinger, hányás és hasmenés jelentkezett. A tünetek az angiotenzinII-receptor-blokkolóval végzett kezelés leállítása után megszűntek. Amennyiben intestinalis angiooedemát diagnosztizálnak, a lozartán-kezelést le kell állítani, és a beteget megfelelően monitorozni kell mindaddig, amíg a tünetek teljes mértékben meg nem szűnnek.
Májkárosodás
Májcirrhosisban a farmakokinetikai adatok alapján a lozartán plazmakoncentrációja szignifikánsan magasabb, ezért azon betegeknek, akik kórtörténetében májkárosodás szerepel, kisebb dózis alkalmazása javasolt. Súlyos májkárosodásban szenvedő betegeknél alkalmazott lozartánra vonatkozóan nem áll rendelkezésre terápiás tapasztalat. Ezért a lozartán súlyos májkárosodásban szenvedő betegeknél nem alkalmazható (lásd. 4.2, 4.3 és 5.2 pont).
A lozartán alkalmazása májkárosodásban szenvedő gyermekeknél sem javasolt (lásd 4.2 pont).
Vesekárosodás
A renin-angiotenzin-rendszer gátlása következtében megváltozott vesefunkcióról (a veseelégtelenséget is beleértve) számoltak be (főként olyan betegek esetén, akiknek a vesefunkciója a renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszertől függ, mint pl. súlyos szívelégtelenségben vagy korábban fennálló renalis dysfunctióban szenvedő betegek). A renin-angiotenzin-aldoszteron rendszert befolyásoló egyéb gyógyszerekhez hasonlóan, a vér karbamid és a szérum kreatininszintjének növekedését jelentették kétoldali veseartéria-szűkület és az egy vesével rendelkező betegek veseartériájának szűkülete esetén; ezek a vesefunkcióban bekövetkező változások a kezelés abbahagyásával reverzibilisek lehetnek. A lozartán óvatosan alkalmazandó kétoldali veseartéria-szűkület vagy egy vesével rendelkező betegek veseartériájának szűkülete esetén.
Alkalmazása károsodott veseműködésű gyermekeknélés serdülőknél
A <30ml/perc/1,73m2 glomerulus filtrációs rátájú gyermekeknek a lozartán nem javasolt, mivel nem áll rendelkezésre erre vonatkozó adat (lásd 4.2 pont).
Lozartán-kezelés mellett a vesefunkciót rendszeresen monitorozni kell, mivel az károsodhat. Ez főként olyan esetekben fordul elő, amikor a lozartánt a vesefunkció károsodását várhatóan előidéző egyéb körülmények (láz, kiszáradás) fennállásával egyidejűleg alkalmazzák.
Lozartán és ACE-gátlók együttes alkalmazása a vesefunkció károsodását idézte elő. Ezért az együttes alkalmazás nem javasolt (lásd 4.5 pont).
Vesetranszplantáció
Nemrégiben vesetranszplantáción átesett betegek körében nincs tapasztalat.
Primer hyperaldosteronismus
A primer hyperaldosteronismusban szenvedő betegek általában nem reagálnak a renin-angiotenzin rendszer gátlásán keresztül ható antihipertenzív gyógyszerekre. Ennek megfelelően a lozartán alkalmazása nem ajánlott.
Szívkoszorúér-betegség és cerebrovascularis betegség
Más antihipertenzív szerekhez hasonlóan, a nagymértékű vérnyomás-csökkenés ischaemiás cardiovascularis és cerebrovascularis betegségben szenvedő betegeknél myocardialis infarctushoz vagy stroke-hoz vezethet.
Szívelégtelenség
A renin-angiotenzin rendszeren keresztül ható egyéb gyógyszerekhez hasonlóan, vesekárosodással együtt járó vagy vesekárosodás nélküli szívelégtelenségben szenvedő betegeknél fennáll a súlyos artériás hypotonia és a (gyakran akut) vesekárosodás kockázata.
Nem áll rendelkezésre kielégítő terápiás tapasztalat lozartán alkalmazásával kapcsolatban egyidejűleg szívelégtelenségben és súlyos vesekárosodásban, súlyos szívelégtelenségben (NYHA IV. stádium), valamint szívelégtelenségben és tünetekkel járó, életveszélyes cardialis arrhythmiában szenvedő betegeknél. A lozartán ezen betegcsoportokban tehát óvatosan alkalmazandó. A lozartán béta‑blokkolóval kombinációban óvatosan alkalmazandó (lásd 5.1 pont).
Aorta- és mitralis billentyűszűkület, obstruktív hypertrophiás cardiomyopathia
Más vazodilatátorokhoz hasonlóan, fokozott óvatossággal kell eljárni azoknál a betegeknél, akik aorta- vagy mitralis billentyűszűkületben vagy obstruktív hypertrophiás cardiomyopathiában szenvednek.
Segédanyagok
A Lavestra filmtabletták laktóz-monohidrátot tartalmaznak. Ritkán előforduló, örökletes galaktózintoleranciában, teljes laktázhiányban vagy glükóz-galaktóz malabszorpcióban a készítmény nem szedhető.
Terhesség
Lozartán-kezelést terhesség alatt nem szabad elkezdeni. Hacsak a folyamatos lozartán-kezelés nem elengedhetetlen, a terhességet tervező betegeknek más, olyan antihipertenzív kezelésre kell átállniuk, melynek biztonságossága terhességben alátámasztott. A lozartán szedését azonnal abba kell hagyni, amennyiben terhességet állapítottak meg. Szükség esetén más, megfelelő kezelésre kell átállni (lásd 4.3, 4.6 pontokat).
Egyéb figyelmeztetések és óvintézkedések
Amint azt az angiotenzinkonvertáló enzim inhibitoroknál megfigyelték, úgy tűnik, a lozartán és más angiotenzin-antagonisták a vérnyomás csökkentését illetően feketebőrű embereknél kevésbé hatékonyak, mint nem feketebőrű embereknél, lehetséges, hogy azért, mert a feketebőrű, magas vérnyomásban szenvedő populációban gyakrabban fordul elő alacsony reninszint.
A renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszer (RAAS) kettős blokádja
Bizonyíték van rá, hogy az ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén egyidejű alkalmazása fokozza a hypotonia, hyperkalaemia és csökkent veseműködés (beleértve az akut veseelégtelenség) kockázatát. A RAAS ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén kombinált alkalmazásával történő kettős blokádja ezért nem javasolt (lásd 4.5 és 5.1pont).
Ha a kettősblokád-kezelést abszolút szükségesnek ítélik, ez csak szakorvos felügyeletével, a vesefunkció, elektrolit szintek és a vérnyomás gyakori és szoros ellenőrzése mellett történhet.
Az ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók nem alkalmazhatók egyidejűleg diabeteses nephropathiában szenvedő betegeknél.
Az egyéb antihipertenzív szerek növelhetik a lozartán hypotoniát okozó hatását. A lozartán együttes alkalmazása olyan egyéb hatóanyagokkal, amelyek mellékhatásként hypotoniát okozhatnak (mint a triciklusos antidepresszánsok, antipszichotikumok, baklofén és az amifosztin) növelheti a hypotonia kockázatát.
A lozartán döntően a citokróm P450 (CYP) 2C9 által metabolizálódik aktív karboxisav-metabolittá. Egy klinikai vizsgálatban azt tapasztalták, hogy a flukonazol (a CYP2C9 inhibitora) kb. 50%-kal csökkenti az aktív metabolit expozícióját. Azt tapasztalták, hogy a lozartánnal és rifampicinnel (a metabolizmust végző enzimek induktora) folytatott egyidejű kezelés 40%-kal csökkenti az aktív metabolit plazmakoncentrációját. E hatás klinikai jelentősége nem ismert. Fluvasztatinnal (a CYP2C9 gyenge inhibitora) végzett egyidejű kezelés során nem észleltek különbséget az expozícióban.
Mint más, az angiotenzinII-t vagy annak hatását gátló gyógyszerek esetén, a káliummegtakarító egyéb gyógyszerekkel (pl. káliummegtakarító diuretikumok: amilorid, triamteren, spironolakton) vagy a káliumszintet növelő gyógyszerekkel (pl. heparin, trimetoprim tartalmú készítmények), káliumpótlókkal vagy káliumot tartalmazó sópótlókkal történő egyidejű alkalmazása a szérum káliumszint emelkedéséhez vezethet. E gyógyszerek kombinációja nem javasolt.
Lítium és ACE-gátlók együttes alkalmazása során a szérum lítiumszintek és toxicitás reverzibilis emelkedéséről számoltak be. AngiotenzinII-receptor-antagonisták esetében nagyon ritkán hasonló eseteket jelentettek. Lítiumot és lozartánt óvatosan kell együtt alkalmazni. Ha ez a kombináció elkerülhetetlenül szükséges, az együttes alkalmazás során a szérum lítium-szint monitorozása ajánlott.
AngiotenzinII-antagonisták és nem-szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek (NSAID-ok, azaz szelektív COX-2-gátlók, gyulladáscsökkentő dózisban adott acetilszalicilsav vagy nem szelektív NSAID-ok) együttes alkalmazásakor az antihipertenzív hatás csökkenése következhet be. AngiotenzinII-antagonisták vagy diuretikumok és NSAID együttes alkalmazása a vesefunkció romlásának megnövekedett kockázatához, ezen belül lehetséges akut veseelégtelenséghez és a szérum káliumszintjének növekedéséhez vezethet, főként már fennálló, nem megfelelő vesefunkcióval rendelkező betegek esetében. A kombináció óvatosan alkalmazandó, főként időseknél. A betegeknek megfelelően hidratált állapotban kell lenniük és az együttes terápia bevezetésekor, illetve ezt követően rendszeres időközönként figyelmet kell fordítani a vesefunkció monitorozására.
A klinikai vizsgálati adatok azt mutatták, hogy a renin-angiotenzin-aldoszteron rendszernek (RAAS) ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-blokkolók vagy aliszkirén kombinációjával történő kettős blokádja nagyobb gyakorisággal okoz mellékhatásokat, például hypotoniát, hyperkalaemiát vagy vesekárosodást (többek között akut veseelégtelenséget), mint csak egyféle RAAS-ra ható szer alkalmazása (lásd 4.3, 4.4 és 5.1 pont).
A grépfrútlé olyan összetevőket tartalmaz, amelyek gátolják a CYP450 enzimeket, és csökkenthetik a lozartán aktív metabolitjának koncentrációját, ami csökkentheti a terápiás hatást. A lozartán/hidroklorotiazid tabletta szedése alatt kerülni kell a grépfrútlé fogyasztását.
Terhesség
A lozartán alkalmazása a terhesség első trimeszterében nem javasolt (lásd 4.4 pont). A lozartán alkalmazása ellenjavallt a terhesség második és harmadik trimeszterében (lásd 4.3 és 4.4 pont).
Az ACE-gátlók első trimeszterben történő szedését követő teratogén kockázatra vonatkozó epidemiológiai adatok nem egyértelműek, a kockázat kismértékű növekedése azonban nem zárható ki. Bár az ATII-antagonisták teratogén kockázatára vonatkozóan nem állnak rendelkezésre kontrollos epidemiológiai adatok, azonban feltételezhető, hogy a kockázat erre a gyógyszercsoportra vonatkozóan is hasonló. Hacsak az ATII-receptor-antagonistával történő folyamatos kezelés nem elengedhetetlen, a terhességet tervező betegeknek más, olyan antihipertenzív kezelésre kell átállniuk, melynek biztonságossága terhességben alátámasztott. Az ATII-receptor-antagonista szedését azonnal abba kell hagyni, amennyiben terhességet állapítottak meg. Szükség esetén más, megfelelő kezelésre kell átállni.
Ismert, hogy az ATII-antagonisták második és harmadik trimeszterben történő szedése embernél magzatkárosodást (csökkent veseműködés, oligohydramnion, koponya csontosodásának visszamaradása) és neonatális toxicitást (veseelégtelenség, hypotonia, hyperkalaemia) okozhat (lásd 5.3 pontot).
Amennyiben a lozartán szedése a terhesség második illetve harmadik trimeszterében történt, javasolt a vesefunkció és a koponya ultrahangos ellenőrzése.
ATII-receptor-antagonistát szedő anyák csecsemőit fokozott figyelemmel kell kísérni a hypotonia észlelése érdekében (lásd 4.3, 4.4 pontokat).
Szoptatás
Mivel nem áll rendelkezésre adat lozartán szoptatás alatti alkalmazásáról, szedése nem javasolt szoptatás alatt. Ilyen esetben – különösen újszülött vagy koraszülött szoptatása esetén – a lozartán helyett olyan kezelés alkalmazása javasolt, amelynek biztonságossága jobban alátámasztott.
A gépjárművezetéshez és a gépek kezeléséhez szükséges képességeket befolyásoló hatásokat tanulmányozó vizsgálatot nem végeztek. Gépjárművezetéskor és gépek kezelésekor azonban figyelembe kell venni, hogy néhány esetben szédülés és álmosság jelentkezhet az antihipertenzív kezelés során, különösen a kezelés kezdetén vagy ha dózisemelés történik.
A lozartánt a következő klinikai vizsgálatokban értékelték:
-
Esszenciális hypertonia kontrollos klinikai vizsgálatában több mint 3000, 18éves vagy idősebb, felnőtt beteg részvételével.
-
177,hypertoniában szenvedő, 6‑16éves gyermek és serdülő beteggel végzett kontrollos klinikai vizsgálatban.
-
Több mint 9000, 55 és 80év közötti, hypertoniában és balkamra-hypertrophiában szenvedő beteggel végzett, kontrollos klinikai vizsgálatban (lásd LIFE vizsgálat, 5.1 pont).
-
Több mint 7700, krónikus szívelégtelenségben szenvedő felnőtt beteg részvételével végzett, kontrollos klinikai vizsgálatokban (lásd ELITE I, ELITE II és HEAAL vizsgálat, 5.1 pont).
-
Több mint 1500, 31éves vagy idősebb, proteinuriával járó 2‑es típusú diabetesben szenvedő beteg részvételével végzett, kontrollos klinikai vizsgálatban (lásd RENAAL vizsgálat, 5.1 pont)
Ezen vizsgálatok során a leggyakoribb mellékhatás a szédülés volt.
Nagyon gyakori (≥ 1/10)
Gyakori (≥ 1/100 - < 1/10)
Nem gyakori (≥ 1/1000 - < 1/100)
Ritka (≥ 1/10000 - <1/1000)
Nagyon ritka: (<1/10000)
Nem ismert (a gyakorisága a rendelkezésre álló adatokból nem állapítható meg)
1. táblázat: A placebokontrollos klinikai vizsgálatok során és a forgalomba hozatalt követően tapasztalt mellékhatások gyakorisága
| Mellékhatás | A mellékhatás gyakorisága indikáció alapján | Egyéb | |||
| Hypertonia | Balkamra hypertrophiá-ban szenvedő hypertoniás betegek | Krónikus szívelégtelen-ség | Hypertonia és vesebetegség-gel társuló 2‑estípusú diabetes | Forgalomba hozatalt követő tapasztala-tok | |
| Vérképzőszervi és nyirokrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| anaemia | gyakori | nem ismert | |||
| thrombocytopenia | nem ismert | ||||
| Immunrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| túlérzékenység, anafilaxiás reakciók, angiooedema* és vasculitis** | ritka | ||||
| Pszichiátriai kórképek | |||||
| depresszió | nem ismert | ||||
| Idegrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| szédülés | gyakori | gyakori | gyakori | gyakori | |
| aluszékonyság | nem gyakori | ||||
| fejfájás | nem gyakori | nem gyakori | |||
| alvási rendellenességek | nem gyakori | ||||
| paraesthesia | ritka | ||||
| migrén | nem ismert | ||||
| ízérzékelési zavarok | nem ismert | ||||
| A fül és az egyensúly‑érzékelő szerv betegségei és tünetei | |||||
| vertigo | gyakori | gyakori | |||
| tinnitus | nem ismert | ||||
| Szívbetegségek és a szívvel kapcsolatos tünetek | |||||
| palpitációk | nem gyakori | ||||
| angina pectoris | nem gyakori | ||||
| syncope | ritka | ||||
| pitvarfibrilláció | ritka | ||||
| cerebrovascularis történés | ritka | ||||
| Érbetegségek és tünetek | |||||
| (orthostaticus) hypotonia (beleértve a dózisfüggő orthostaticus hatásokat) ║ | nem gyakori | gyakori | gyakori | ||
| Légzőrendszeri, mellkasi és mediastinalis betegségek és tünetek | |||||
| dyspnoe | nem gyakori | ||||
| köhögés | nem gyakori | nem ismert | |||
| Emésztőrendszeri betegségek és tünetek | |||||
| hasi fájdalom | nem gyakori | ||||
| székrekedés | nem gyakori | ||||
| hasmenés | nem gyakori | nem ismert | |||
| hányinger | nem gyakori | ||||
| hányás | nem gyakori | ||||
| intestinalis angiooedema | ritka | ||||
| Máj‑ és epebetegségek, illetve tünetek | |||||
| pancreatitis | nem ismert | ||||
| hepatitis | ritka | ||||
| májfunkciós rendellenességek | nem ismert | ||||
| A bőr és a bőr alatti szövet betegségei és tünetei | |||||
| urticaria | nem gyakori | nem ismert | |||
| pruritus | nem gyakori | nem ismert | |||
| bőrkiütések | nem gyakori | nem gyakori | nem ismert | ||
| fotoszenzitivitás | nem ismert | ||||
| A csont- és izomrendszer, valamint a kötőszövet betegségei és tünetei | |||||
| myalgia | nem ismert | ||||
| arthralgia | nem ismert | ||||
| rhabdomyolysis | nem ismert | ||||
| Vese- és húgyúti betegségek és tünetek | |||||
| vesekárosodás | gyakori | ||||
| veseelégtelenség | gyakori | ||||
| A nemi szervekkel és az emlőkkel kapcsolatos betegségek és tünetek | |||||
| erectilis dysfunctio/impotencia | nem ismert | ||||
| Általános tünetek, az alkalmazás helyén fellépő reakciók | |||||
| gyengeség | nem gyakori | gyakori | nem gyakori | gyakori | |
| fáradtság | nem gyakori | gyakori | nem gyakori | gyakori | |
| oedema | nem gyakori | ||||
| rossz közérzet | nem ismert | ||||
| Laboratóriumi és egyéb vizsgálatok eredményei | |||||
| hyperkalaemia | gyakori | nem gyakori† | gyakori‡ | ||
| emelkedett glutamát-piruvát-transzamináz-szint (GPT, ALAT) § | ritka | ||||
| emelkedett vér karbamid-, szérum kreatinin- és szérumkáliumszint | gyakori | ||||
| hyponatraemia | nem ismert | ||||
| hypoglycemia | gyakori | ||||
* beleértve a gége, a glottis, az arc, ajkak, garat és/vagy nyelv duzzanatát, amely légúti elzáródást okoz; e betegek közül néhányan korábban angiooedemát tapasztaltak egyéb gyógyszerek, többek között ACE‑gátlók szedésekor
** beleértve a Henoch–Schönlein purpurát
║ főként intravascularis volumen‑hiányban, pl.:súlyos szívelégtelenségben szenvedő vagy nagy dózisú diuretikummal kezelt betegeknél.
† az 50mg lozartán helyett 150mg lozartánt szedő betegek között gyakori
‡a nephropathiával járó 2‑es típusú diabetesben szenvedő betegekkel végzett klinikai vizsgálatban hyperkalaemia (>5,5mmol/l) alakult ki a lozartán tablettákkal kezelt betegek 9,9%‑ánál és a placebóval kezelt betegek 3,4%‑ánál
§ a kezelés abbahagyása után általában helyreállt
Az alábbi mellékhatások a lozartánt szedő betegek körében gyakrabban fordultak elő, mint a placebót szedők körében (gyakorisága nem ismert): hátfájás, húgyúti infekciók, influenzaszerű tünetek.
Vese- és húgyúti betegségek és tünetek:
A renin‑angiotenzin‑aldoszteron rendszer gátlása következtében kialakult vesefunkciós változásokról – a veseelégtelenséget is beleértve – számoltak be kockázatnak kitett betegek esetében. Ezek a vesefunkciós változások a kezelés abbahagyásával reverzibilisek lehetnek (lásd 4.4pont).
Gyermekek és serdülők:
Gyermekek és serdülők esetén a mellékhatás-profil feltételezhetően hasonló a felnőtt betegek körében megfigyelthez. Gyermekeknél és serdülőknél korlátozottan állnak rendelkezésre adatok.
Feltételezett mellékhatások bejelentése
A gyógyszer engedélyezését követően lényeges a feltételezett mellékhatások bejelentése, mert ez fontos eszköze annak, hogy a gyógyszer előny/kockázat profilját folyamatosan figyelemmel lehessen kísérni.
Az egészségügyi szakembereket kérjük, hogy jelentsék be a feltételezett mellékhatásokat a hatóság részére az V. függelékben található elérhetőségek valamelyikén keresztül.
Az intoxikáció tünetei
Korlátozott adat áll rendelkezésre az embernél történő túladagolással kapcsolatban. A túladagolás legvalószínűbb következményei a következők lehetnek: hypotonia és tachycardia. Bradycardia előfordulhat a paraszimpatikus (vagus) ingerlés következtében.
Az intoxikáció kezelése
Amennyiben tüneti hypotonia lépne fel, szupportív kezelést kell elkezdeni. A beavatkozás a gyógyszer bevételének idejétől és a tünetek jellegétől, valamint súlyossági fokától függ. A keringési rendszer stabilizálására kell helyezni a fő hangsúlyt. Szájon át történő bevételt követően megfelelő dózisú aktív orvosi szén alkalmazása indokolt. Ezt követően az életjeleket szorosan monitorozni kell. Szükség esetén ezeket korrigálni kell.
Sem a lozartán, sem annak aktív metabolitja nem távolítható el hemodialízissel.
Farmakológiai tulajdonságok - LAVESTRA 100 MG
Farmakoterápiás csoport: angiotenzinII-receptor-antagonisták, önmagukban; ATC-kód: C09CA01
A lozartán egy szintetikus, per os alkalmazható, angiotenzinII-receptor- (AT1-típusú) antagonista. Az angiotenzinII egy potens vazokonstriktor, az elsődleges aktív hormon a renin-angiotenzin rendszerben és fontos meghatározója a hypertonia patofiziológiájának. Az angiotenzinII az AT1‑receptorhoz kötődik, ami számos szövetben megtalálható (pl. az ér simaizomzatában, a mellékvesékben, a vesékben és a szívben), és számos fontos biológiai hatást vált ki, így érszűkületet és aldoszteron‑felszabadulást. Az angiotenzinII a simaizmok proliferációját is stimulálja.
A lozartán szelektíven gátolja az AT1-receptort. In vitro és in vivo mind a lozartán, mind farmakológiailag aktív karboxilsav metabolitja (E-3174) gátolja az angiotenzinII összes élettanilag releváns működését, a forrásától vagy a szintézisének útjától függetlenül.
A lozartán nem agonistája vagy gátlója más olyan hormonreceptoroknak, illetve ioncsatornáknak, amelyek a cardiovascularis szabályozás szempontjából fontosak. Ezen kívül, a lozartán nem gátolja az ACE-t (kinináz-II), a bradikinint lebontó enzimet. Ennek következtében a bradikinin által mediált nemkívánatos hatások potencírozása nem következik be.
A lozartán adagolása során az angiotenzinII reninszekrécióra gyakorolt negatív visszacsatolásának hiánya megnövekedett plazmarenin-aktivitáshoz (PRA) vezet. A PRA növekedése a plazma angiotenzinII emelkedését váltja ki. Az említett emelkedések ellenére a vérnyomáscsökkentő hatás és a plazma aldoszteronkoncentrációjának szuppressziója megmarad, jelezve ezzel a hatásos angiotenzinII-receptor-blokádot. A lozartán-terápia befejezése után a PRA és az angiotenzinII‑értékek 3 napon belül az alapértékre estek vissza.
Mind a lozartánnak, mind pedig fő aktív metabolitjának sokkal nagyobb affinitása van az AT1‑receptorhoz, mint az AT2-receptorhoz. Az aktív metabolit tömegarányosan 10-40-szer aktívabb a lozartánnál.
Egy olyan vizsgálatban, amelynek célja kifejezetten a köhögés incidenciájának felmérése volt a lozartánnal kezelt betegeknél az ACE-gátlóval kezelt betegekhez képest, a lozartánt vagy hidroklorotiazidot kapó betegek által jelentett köhögés incidenciája hasonló volt, és ugyanakkor szignifikánsan kisebb volt, mint az ACE-gátlóval kezelt betegeknél. Ezenkívül, 16 kettős vak klinikai vizsgálat 4131 beteggel végzett átfogó elemzése során, a spontán jelentett köhögés incidenciája a lozartánnal kezelt betegeknél hasonló volt (3,1%), mint a placebóval (2,6%) vagy hidroklorotiaziddal (4,1%) kezelt betegeknél, míg az ACE-gátlókkal kezelt betegeknél 8,8% volt.
Proteinuriás, nem diabéteszes, hipertóniás betegeknél, a lozartán-kálium adása jelentősen csökkenti a proteinuriát, az albumin és az IgG frakcionált kiválasztását. A lozartán fenntartja a glomerulusfiltrációs rátát és csökkenti a filtrációs frakciót. Általánosan, a lozartán a szérum húgysavszint csökkenését okozza (általában <0,4mg/dl), amely tartós kezelésben fennmaradt.
A lozartánnak nincs hatása a vegetatív reflexekre, és nincs tartós hatása a plazma noradrenalinszintjére.
Bal kamrai elégtelenségben szenvedő betegeknél, a 25mg és 50mg-os lozartán dózisok pozitív haemodinamikai és neurohormonális hatásokat eredményeztek, amelyeket a szívindex emelkedése, a pulmonális kapilláris éknyomás, a szisztémás érellenállás, az átlagos szisztémás artériás nyomás és a szívfrekvencia csökkenése, valamint a keringő aldoszteron- és noradrenalinszint csökkenése jellemzett. A hypotensio előfordulása dózisfüggő volt ezeknél a szívelégtelenségben szenvedő betegeknél.
Hypertonia vizsgálatok
Kontrollos klinikai vizsgálatokban a napi egyszeri lozartán-adagolás az enyhe, vagy mérsékelt fokú esszenciális hypertoniás betegeknél statisztikailag szignifikánsan csökkentette a szisztolés és diasztolés vérnyomást. 24órával az adagolást követően elvégzett vérnyomásmérés az 5‑6órával az adagolást követően elvégzett vérnyomásméréssel összevetve 24órán át fennálló vérnyomáscsökkenést mutatott ki. A természetes diurnális ritmus megmaradt. Az adagolási intervallum végén mért vérnyomáscsökkenés az adagolást követő 5‑6.órában mért hatás 70‑80%-a volt.
A lozartán adásának felfüggesztése hypertoniás betegeknél nem eredményezte a vérnyomás hirtelen megemelkedését (rebound). A vérnyomás jelentős csökkenése ellenére a lozartán nem gyakorolt klinikailag szignifikáns hatást a szívfrekvenciára.
A lozartán egyformán hatásos férfiak és nők, valamint (65évesnél) fiatalabb és idősebb hypertoniás betegek esetében.
LIFE vizsgálat
A LIFE (Losartan Intervention For Endpoint Reduction in Hypertension; Lozartánnal elért végponti hypertonia-csökkentés) vizsgálat egy randomizált, hármas vak, aktív kontrollos vizsgálat volt, melyet 9193, 55 és 80év közötti, EKG-val igazolt balkamra-hypertrophiás, hypertoniában szenvedő beteg bevonásával végeztek el. A betegek a randomizációt követően naponta egyszer 50mg lozartánt vagy naponta egyszer 50mg atenololt kaptak. Amennyiben a vérnyomás célértékét (<140/90Hgmm) nem sikerült elérni, elsődlegesen hidroklorotiazidot (12,5mg) adtak a kezeléshez, majd szükség esetén a lozartán, ill. az atenolol dózisát naponta egyszer 100mg-ra emelték. Szükség esetén a vérnyomás célértékének elérése érdekében – ACE-gátlók, angiotenzinII-receptor-antagonisták és béta-blokkolók kivételével – egyéb vérnyomáscsökkentő gyógyszereket is alkalmaztak.
A követés átlagos időtartama 4,8év volt.
A vizsgálat elsődleges végpontja az összetett cardiovascularis morbiditás és mortalitás volt, melyet a cardiovascularis halálozás, stroke és myocardialis infarctus összesített előfordulási gyakoriságának csökkenése alapján mérték. A vérnyomás szignifikánsan lecsökkent, a két csoportban hasonló szintre. Az elsődleges összetett végpontot elérő betegeknél a lozartán-kezelés az atenololhoz képest 13,0%-os (p=0,021, 95%-os CI [konfidenciaintervallum]: 0,77‑0,98) kockázatcsökkenést jelentett. Ez főként a stroke előfordulási arányában bekövetkezett csökkenésnek tulajdonítható. A lozartán a stroke kialakulásának kockázatát az atenololhoz képest 25%-kal csökkentette (p=0,001, 95%-os CI: 0,63‑0,89). A cardiovascularis halálesetek és a myocardialis infarctus kialakulásának aránya nem különbözött szignifikáns mértékben a kezelési csoportokban.
Rassz
A LIFE vizsgálatban a lozartánnal kezelt feketebőrű betegeknél az elsődleges összetett végpont, azaz egy cardiovascularis esemény (pl. szívinfarctus, cardiovascularis halál) és főként a stroke elérésének kockázata nagyobb volt, mint az atenolollal kezelt feketebőrű betegeknél. Ennek értelmében a LIFE vizsgálat során a lozartán alkalmazása mellett megfigyelt, és az atenolollal összehasonlítva vizsgált cardiovascularis morbiditásra/mortalitásra vonatkozó eredmények nem vonatkoztathatóak a balkamra‑hypertrophiás, hypertoniában szenvedő feketebőrű betegekre.
RENAAL vizsgálat
A RENAAL (Reduction of Endpoints in NIDDM with the Angiotensin II Receptor Antagonist Losartan; Az angiotenzinII-receptor-antagonista lozartán végpontcsökkentése nem inzulindependens diabetes mellitusban) vizsgálat egy kontrollos klinikai vizsgálat volt, amit 1513proteinuriás, 2-es típusú diabeteses (hypertoniás vagy nem hypertoniás) beteg bevonásával végeztek (közülük 751beteget kezeltek lozartánnal). A vizsgálat célja a vérnyomás csökkentésének előnyein túl és ezek mellett a lozartán-kálium renoprotektív hatásának bizonyítása volt.
A proteinuriás és 1,3‑3,0mg/dl szérum kreatininszinttel rendelkező betegek a randomizációt követően a hagyományos vérnyomáscsökkentő terápia (ACE-gátlók, illetve angiotenzinII‑receptor‑antagonisták kivételével) mellett vagy naponta egyszer 50mg lozartánt (szükség esetén a kiváltott vérnyomásválasznak megfelelően titrálva), vagy placebót kaptak.
A vizsgálóknak előírták, hogy amennyiben az megfelelő, titrálják a vizsgálati gyógyszert napi egyszeri 100mg-os dózisig; a betegek 72%-a az idő túlnyomó részében a 100mg-os napi dózist kapta. Egyéb vérnyomáscsökkentő készítmények (diuretikumok, kalciumcsatorna-blokkolók, alfa- vagy béta‑receptor blokkolók, és centrálisan ható vérnyomáscsökkentő szerek) szükség esetén kiegészítő kezelésként mindkét csoportban adhatók voltak. A betegek követése maximum 4,6évig (átlagosan 3,4évig) tartott.
Az összetett elsődleges végpont: a szérum kreatininszintjének megduplázódása, végstádiumú veseelégtelenség (dialízis vagy transzplantáció szükségessége), vagy halál volt.
Az eredmények azt mutatták, hogy a lozartán-kezelés (327eset) a placebóhoz (359eset) képest 16,1%-os (p=0,022) kockázatcsökkenést eredményezett az összetett elsődleges végpontot elérő betegek között. A végpont következő elemeinek egyenként, illetve kombináltan történő értékelése is jelentős kockázatcsökkenést mutatott a lozartánnal kezelt betegcsoportban: a szérum kreatininszintjének megduplázódásának 25,3%-os (p=0,006) kockázatcsökkenése; a végstádiumú veseelégtelenség 28,6%-os (p=0,002) kockázatcsökkenése; a végstádiumú veseelégtelenség vagy halál bekövetkeztének 19,9%-os (p=0,009) kockázatcsökkenése; a szérum kreatininszintjének megduplázódásának és a végstádiumú veseelégtelenség 21%-os (p = 0,01) kockázatcsökkenése.
A bármilyen okból bekövetkező halálesetek arányában nem volt szignifikáns különbség a két betegcsoport között.
Ebben a vizsgálatban a lozartánt a betegek általánosságban jól tolerálták, amit az is mutat, hogy a terápiát a mellékhatások miatt abbahagyó betegek aránya hasonló volt a placebocsoportban.
HEAAL vizsgálat
A HEAAL (Heart Failure Endpoint Evaluation of AngiotensinII Antagonist Losartan, az angiotenzin‑II‑antagonista lozartán alkalmazása során a szívelégtelenséggel kapcsolatos végpontokat értékelő) vizsgálat egy kontrollos klinikai vizsgálat volt, melyet világszerte 3834, 18‑98év közötti, (NYHAII‑IV.osztályú) szívelégtelenségben szenvedő beteg részvételével folytattak, akik nem tolerálták az ACE‑gátlóval történő kezelést. A betegeket úgy randomizálták, hogy napi 50mg vagy 150mg lozartánt kapjanak alapkezelésük mellett, amely nem tartalmazhatott ACE‑gátlókat.
A betegeket 4évig (4,7év középérték) követték. A vizsgálat elsődleges végpontja a bármilyen okból bekövetkező halálozást vagy szívelégtelenség miatt bekövetkezett kórházi kezelést magában foglaló összetett végpont volt.
Az eredmények azt mutatták, hogy a 150mg lozartánnal történő kezelés (828eset) az 50mg lozartánnal (889eset) összehasonlítva 10,1%‑os kockázatcsökkenést (p=0,027 95%-os konfidenciaintervallum 0,82–0,99) eredményezett az elsődleges összetett végpontot elérő betegek számát illetően. Ez főként a szívelégtelenség miatt bekövetkező kórházi kezelés előfordulási gyakorisága terén mutatkozó csökkenésnek volt tulajdonítható. A 150mg lozartánnal történő kezelés az 50mg lozartánnal összehasonlítva 13,5%‑kal csökkentette a szívelégtelenség miatt bekövetkező kórházi kezelés kockázatát (p=0,025 95%-os konfidenciaintervallum 0,76–0,98). A bármilyen oknál fogva bekövetkező elhalálozás aránya a két csoportban nem volt szignifikánsan különböző. A vesekárosodás, hypotonia és hyperkalaemia az 50mg‑ot szedő csoporttal összehasonlítva gyakrabban fordult elő a 150mg‑ot szedő csoportban, de ezek a mellékhatások a 150mg-ot szedő csoportban nem vezettek szignifikánsan több esetben a kezelés abbahagyásához.
ELITE I és ELITE II vizsgálat
A 48hetes ELITE vizsgálatban, amit 722(NYHA II-IV. osztályú) szívelégtelenségben szenvedő betegen végeztek, az elsődleges végpontban (tartós változás a vesefunkcióban) nem volt különbség a lozartánnal, illetve a kaptoprillal kezelt betegek között. Az ELITE I vizsgálatban megfigyelték, hogy a lozartán, kaptoprillal összehasonlítva, csökkentette a mortalitás kockázatát, de ezt a megfigyelést az azt követő, alább ismertetett ELITE II vizsgálat nem erősítette meg.
Az ELITE II vizsgálatban a napi egyszer 50mg dózisú lozartán-kezelést (kezdő dózis naponta egyszer 12,5mg, 25mg-ra, majd 50mg-ra titrálva) hasonlították össze a napi háromszor 50mg-os dózissal végzett kaptopril-kezeléssel (kezdő dózis naponta háromszor 12,5mg, 25mg-ra, majd 50mg-ra titrálva). Ennek a prospektív vizsgálatnak az elsődleges végpontja a bármely okból bekövetkező mortalitás volt.
Ebben a vizsgálatban 3152szívelégtelenségben szenvedő beteget (NYHA II.-IV. osztály) követtek majdnem két évig (medián: 1,5év) annak érdekében, hogy meghatározzák, hogy a lozartán felülmúlja‑e a kaptoprilt a bármely okból bekövetkező mortalitás csökkentése szempontjából. Az elsődleges végpont nem jelzett statisztikailag szignifikáns különbséget a lozartán és a kaptopril között a bármely okból bekövetkező mortalitás csökkentése szempontjából.
A szívelégtelenségben szenvedő betegeken végzett mindkét komparátor-kontrollos (nem placebokontrollos) klinikai vizsgálatban a lozartán tolerálhatósága felülmúlta a kaptoprilét az alapján, hogy mellékhatások miatt szignifikánsan kisebb arányban hagyták abba a kezelést, és szignifikánsan kisebb volt a köhögés gyakorisága.
Az ELITE II vizsgálatban növekedett mortalitást figyeltek meg egy kis alcsoportban (az összes szívelégtelenségben szenvedő beteg 22%-a), akik a vizsgálat kezdetén béta-blokkolókat szedtek.
A renin-angiotenzin-aldoszteron rendszer (RAAS) kettős blokádja
Két nagy, randomizált, kontrollos vizsgálatban [ONTARGET (ONgoing Telmisartan Alone and in combination with Ramipril Global Endpoint Trial) és VA NEPHRON-D (The Veterans Affairs Nephropathy in Diabetes)] vizsgálták az ACE-gátló és angiotenzinII-receptor-blokkoló kombinált alkalmazását.
Az ONTARGET vizsgálatot olyan betegeken végezték, akiknek a kórtörténetében kardiovaszkuláris vagy cerebrovaszkuláris betegség, vagy szervkárosodással járó 2-es típusú diabetes mellitus szerepelt. A VANEPHRON‑D vizsgálatot 2-es típusú diabetesben és diabeteses nephropathiában szenvedő betegeken végezték.
Ezek a vizsgálatok nem mutattak ki szignifikánsan előnyös hatásokat a renális és/vagy kardiovaszkuláris kimenetel és a mortalitás vonatkozásában, miközben a monoterápia esetén megfigyelthez képest nőtt a hyperkalaemia, akut vesekárosodás és/vagy hypotonia kockázata.
A hasonló farmakodinámiás tulajdonságok alapján ezek az eredmények más ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók esetében is relevánsak.
Ezért az ACE-gátlók és angiotenzinII-receptor-blokkolók nem adhatók együtt diabeteses nephropathiában szenvedő betegeknek.
Az ALTITUDE (Aliskiren Trial in Type 2 Diabetes Using Cardiovascular and Renal Disease Endpoints) vizsgálat célja az volt, hogy megállapítsák, előnyös-e a standard ACE-gátló vagy angiotenzinII-receptor-blokkoló-kezelés kiegészítése aliszkirénnel 2-es típusú diabetesben és krónikus vesebetegségben, illetve kardiovaszkuláris betegségben vagy mindkettőben szenvedő betegeknél. A vizsgálatot idő előtt leállították, mert nőtt a mellékhatások kockázata. A kardiovaszkuláris eredetű halál és a stroke szám szerint gyakoribb volt az aliszkirén-csoportban, mint a placebocsoportban. A jelentős mellékhatások, illetve súlyos mellékhatások (hyperkalaemia, hypotonia és veseműködési zavar) is gyakoribbak voltak az aliszkirén-csoportban, mint a placebocsoportban.
Gyermekek és serdülők
Gyermekkori hypertonia
A lozartán antihypertoniás hatását egy olyan klinikai vizsgálat során állapították meg, amelyben 177, 6és 16év közötti, hypertoniában szenvedő gyermek és serdülő vett részt, akiknek testtömege >20kg és glomerulus filtrációs rátája >30ml/perc/1,73m2 volt. A 20kg és 50kg közötti testtömegű betegek napi 2,5mg, 25mg vagy 50mg lozartánt kaptak, az 50kg feletti testtömegű betegek pedig napi 5mg, 50mg vagy 100mg lozartánt kaptak. A harmadik hét végére a naponta egyszer adagolt lozartán dózisfüggő módon csökkentette a vérnyomást a maradékhatás időpontjában.
Összességében véve, megfigyelhető volt a dózis-válasz. A dózis-hatás összefüggés az alacsony és közepes dózist szedő csoportok összehasonlításakor igen egyértelmű volt (I. periódus: –6,2Hgmm vs. –11,65Hgmm), de a közepes és nagy dózist szedő csoport összehasonlításakor a dózis-hatás összefüggés gyengébbnek bizonyult (I. periódus: –11,65 vs. –12,21Hgmm). A legkisebb vizsgált dózisok, a 2,5mg és az 5mg, amelyek 0,07mg/ttkg átlagos napi dózisnak felelnek meg, nem biztosítottak következetes vérnyomáscsökkentő hatásosságot.
Ezeket az eredményeket megerősítette a vizsgálat II. periódusa, ahol három hét után a betegek randomizációt követően folytatták a lozartán-kezelést, vagy placebót kaptak. A vérnyomás‑emelkedésben jelentkező különbség a placebóhoz képest a közepes dóziscsoportban volt a legnagyobb (6,70Hgmm közepes dózis esetén vs. 5,38Hgmm nagy dózis esetén). A maradékhatás időpontjában mért diasztolés vérnyomás emelkedése a placebót kapó és a legkisebb dózisú lozartán‑kezelést folytató betegek minden csoportjában azonos volt, mely ismét azt jelzi, hogy az egyes csoportokban a legkisebb dózisnak nem volt szignifikáns vérnyomáscsökkentő hatása.
A lozartán hosszú távú hatásait a növekedésre, a pubertáskorra és az általános fejlődésre nem vizsgálták. A lozartánnal végzett vérnyomáscsökkentő kezelés hosszú távú gyermekkori hatásosságát a kardiovaszkuláris morbiditás és mortalitás csökkentésére szintén nem állapították meg.
A lozartán proteinuriára kifejtett hatását egy proteinuriában szenvedő, hypertoniás (N=60), illetve normotoniás (N=246) gyermekeken és serdülőkön végzett 12hetes, placebo‑ és aktív (amlodipin) kontrollos klinikai vizsgálatban értékelték. A proteinuria meghatározása a ≥0,3vizelet protein/kreatinin arány volt. A (6‑18éves) hypertoniás betegek a randomizációt követően vagy lozartánt (n=30) vagy amlodipint (n=30) kaptak. A (1‑18éves) normotoniás betegek a randomizációt követően vagy lozartánt (n=122) vagy placebót (n=124) kaptak. A lozartán alkalmazott dózisa 0,7mg/ttkg‑tól 1,4mg/ttkg‑ig (legfeljebb napi maximum 100mg) terjedt. Az amlodipin alkalmazott dózisa 0,05mg/ttkg‑tól 0,2mg/ttkg‑ig (legfeljebb napi maximum 5mg) terjedt.
Összességében véve a 12hetes kezelést követően a lozartánt szedő betegek körében a vizsgálat elején fennálló proteinuria mértékét tekintve statisztikailag szignifikáns, 36%‑os csökkenés mutatkozott a placebo/amlodipin-csoportban mért 1%‑os növekedéssel szemben. A lozartánt szedő hypertoniás betegeknél a vizsgálat elején fennálló proteinuria mértéke 41,5%‑kal csökkent (95%-os CI: ‑29,9;‑51,1), míg az amlodipin‑csoportban mért 2,4%‑kal nőtt (95%-os CI: –22,2;14,1).
Mind a szisztolés, mind a diasztolés vérnyomás csökkenése nagyobb mértékű volt a lozartán‑csoportban (–5,5/–3,8Hgmm), mint az amlodipin‑csoportban (–0,1/+0,8Hgmm).
Normotoniás gyermekeknél a lozartán‑csoportban a placebóval összehasonlítva kismértékű vérnyomáscsökkenés (–3,7/–3,4Hgmm) volt megfigyelhető. A proteinuria és a vérnyomás csökkenése között nem mutatkozott szignifikáns korreláció, azonban lehetséges, hogy a lozartánnal kezelt csoportban megfigyelt vérnyomáscsökkenés részben hozzájárult a proteinuria csökkenéséhez.
A lozartán hosszútávú hatásait proteinuriában szenvedő gyermekeknél és serdülőknél legfeljebb 3évig vizsgálták ugyanezen vizsgálat nyílt elrendezésű, biztonságossági, kiterjesztett szakaszában, melybe a 12hetes alapvizsgálatot befejező összes beteget bevonták. Összesen 268beteget vontak be a nyílt elrendezésű vizsgálat kiterjesztett szakaszába, ahol a betegeket ismét randomizálták lozartán-csoportba (N=134) vagy enalapril-csoportba (N=134), 109beteget pedig 3évig vagy ennél hosszabb ideig követtek (a kiterjesztett szakasz 3éves követési idejét teljesített, több mint 100beteg vizsgálatból történő kilépésének időpontja előre meghatározott volt). A vizsgáló orvos megítélése szerint adagolt lozartán dózistartománya napi 0,30‑4,42mg/ttkg, az enalaprilé pedig napi 0,02‑1,13mg/ttkg voltak. Az 50kg-nál kisebb testtömegre számolt maximális napi 50mg-os dózist és az 50kg-nál nagyobb testtömegre számolt maximális napi 100mg-os dózist a legtöbb beteg nem lépte túl a vizsgálat kiterjesztett szakaszában.
Összességében véve a kiterjesztett biztonságossági szakasz eredményei azt mutatják, hogy a lozartán jól tolerálható volt és 3éven át a proteinuria tartós csökkenéséhez vezetett, a glomerulus filtrációs ráta (GFR) számottevő változása nélkül. A normotensiv betegeknél (n=205) az enalaprilnak a lozartánnal összehasonlítva számszerűen nagyobb hatása volt a proteinuriára (–33,0% (95%-os CI -47,2; –15,0) szemben a –16,6% (95%-os CI –34,9; 6,8) értékkel) és a GFR-re (9,4 (95%-os CI 0,4; 18,4) szemben a –4,0 (95%-os CI –13,1; 5,0)ml/perc/1,73m2 értékkel). A hypertoniás betegeknél (n=49) a lozartánnak volt számszerűen nagyobb hatása a proteinuriára (–44,5% (95%-os CI –64,8; –12,4) szemben a –39,5% (95%-os CI –62,5; –2,2) értékkel) és a GFR-re (18,9 (95%-os CI 5,2; 32,5) szemben a –13,4 (95%-os CI –27,3; 0,6)ml/perc/1,73m2 értékkel).
Egy nyílt elrendezésű, dóziskereső klinikai vizsgálatot végeztek a lozartán biztonságosságának és hatásosságának tanulmányozására 6hónap és 6év közötti életkorú, hypertoniás csecsemők és gyermekek esetében. Összesen 101beteget randomizáltak a nyílt elrendezésű vizsgálatban a lozartán háromféle kezdő dózisának egyikére: kis dózisra (0,1mg/ttkg/nap, N=33), közepes dózisra (0,3mg/ttkg/nap, N=34) vagy nagy dózisra (0,7mg/ttkg/nap, N=34). Közülük 27-en 6–23hónapos csecsemők és gyermekek voltak. Azoknál a betegeknél, akik vérnyomása nem érte el a célértéket és még nem a lozartán maximális dózisát kapták (1,4mg/ttkg/nap, maximum 100mg/nap), a 3., 6. és 9.héten a vizsgálati szert a következő, magasabb dózisszintre titrálták.
A 99 vizsgálati gyógyszerrel kezelt beteg közül 90beteg (90,9%) folytatta a kiterjesztett vizsgálatot háromhavonta kontrollvizsgálattal. A kezelés átlagos időtartama 264nap volt.
Összességében véve a vérnyomáscsökkenés átlagértéke a kiindulási értékhez képest hasonló volt az összes kezelési csoportban (a 3.héten a szisztolés vérnyomás változása a kiindulási értékhez képest a kis dózisú csoportban, –7,3Hgmm; a közepes dózisú csoportban –7,6Hgmm és a nagy dózisú csoportban –6,7Hgmm volt; a 3.héten a diasztolés vérnyomás változása a kiindulási értékhez képest a kis dózisú csoportban –8,2Hgmm, a közepes dózisú csoportban –5,1Hgmm és a nagy dózisú csoportban –6,7Hgmm volt); azonban nem volt statisztikailag szignifikáns dózisfüggő válasz a szisztolés és diasztolés vérnyomás esetében.
A kezelés 12hetét követően a 6hónap és 6év közötti korú hypertoniás csecsemők és gyermekek általában jól tolerálták a lozartán akár olyan nagy dózisát is, mint 1,4mg/ttkg. Az általános biztonságossági profil hasonló volt az egyes kezelési csoportokban.
Felszívódás
Per os adagolást követően a lozartán jól felszívódik, és first-pass metabolizmuson megy keresztül egy aktív karboxilsav-metabolitot és más inaktív metabolitokat képezve. A lozartán tabletták szisztémás biohasznosulása körülbelül 33%-nak felel meg. A lozartán és aktív metabolitja átlagos csúcskoncentrációjukat egy órán, illetve 3‑4órán belül érik el.
Eloszlás
Mind a lozartán, mind aktív metabolitja ≥99%-ban kötődik a plazmafehérjékhez, elsősorban az albuminhoz. A lozartán megoszlási térfogata 34liter.
Biotranszformáció
Az intravénásan vagy szájon át adott lozartán kb. 14%-a alakul át aktív metabolittá. A 14C-jelzett lozartán-kálium per os és intravénás adása után a keringő plazma radioaktivitása elsődlegesen a lozartánnak és aktív metabolitjának tudható be. A lozartán aktív metabolittá való minimális átalakulását a vizsgált személyek mintegy egy százalékánál észlelték.
Az aktív metaboliton kívül inaktív metabolitok is képződnek.
Elimináció
A lozartán plazma-clearance-e hozzávetőleg 600ml/perc, aktív metabolitjáé pedig hozzávetőleg 50ml/perc. A lozartán renalis clearance-e hozzávetőleg 74ml/perc, míg aktív metabolitjáé 26ml/perc. Ha a lozartánt per os alkalmazzák, a dózis mintegy 4%-a ürül változatlan formában a vizelettel, és mintegy 6%-a ürül a vizelettel aktív metabolitként. Legfeljebb 200mg-os per os lozartán-kálium dózisig a lozartán és aktív metabolitjának farmakokinetikája lineáris.
Per os adagolást követően a lozartán és aktív metabolitjának plazmakoncentrációja poliexponenciálisan csökken, a lozartán terminális felezési ideje kb. 2óra, míg aktív metabolitjáé kb. 6‑9óra. Napi egyszer 100mg-os dózis esetén sem a lozartán, sem aktív metabolitja nem mutat szignifikáns akkumulációt a plazmában.
Mind az epe-, mind a húgyúti kiválasztódás hozzájárul a lozartán és metabolitjainak kiürüléséhez. Embereknél egy 14C-jelzett lozartán per os dózisának beadását/intravénás alkalmazását követően a radioaktivitás kb. 35%/43%-a nyerhető vissza a vizeletből és 58%/50%-a a székletből.
Különlegesbetegcsoportok
Az időskorú hypertoniás betegeknél a lozartán és aktív metabolitjának plazmakoncentrációi alapvetően nem térnek el a fiatal hypertoniás betegeknél tapasztaltaktól.
Hypertoniás nőknél a lozartán plazmaszintjei legfeljebb kétszer olyan magasak voltak, mint a hypertoniás férfiaknál, míg az aktív metabolit plazmaszintjei nem tértek el férfiak és nők esetén.
Enyhe és középsúlyos alkohol-indukált májcirrózisban per os adagolást követően a lozartán plazmakoncentrációja a fiatal önként jelentkező férfiak plazmakoncentráció-értékeinek 5-szöröse, aktív metabolitjának plazmakoncentrációja pedig 1,7-szerese volt (lásd 4.2 és 4.4 pont).
A lozartán plazmakoncentrációi nem különböznek azoknál a betegeknél, akiknek kreatinin-clearance értéke 10ml/perc felett van. Összehasonlítva a normál vesefunkcióval rendelkező betegekkel, a lozartán AUC-értéke kb. kétszer magasabb hemodializált betegek esetén.
Az aktív metabolit plazmakoncentrációja nem változik vesekárosodásban szenvedő vagy hemodializált betegek esetén.
Hemodialízissel sem a lozartán, sem aktív metabolitja nem távolítható el.
Farmakokinetika gyermekeknél és serdülőknél
A lozartán farmakokinetikáját 50, egy hónaposnál idősebb, de 16évesnél fiatalabb hypertoniás csecsemőknél, gyermekeknél és serdülőknél vizsgálták, hozzávetőleg 0,54‑0,77mg/ttkg (átlagos dózis) lozartán naponta egyszer történő per os alkalmazását követően.
Az eredmények azt mutatták, hogy a lozartánból minden korcsoportban aktív metabolit képződik. Az eredmények szerint a per os alkalmazást követően a lozartán farmakokinetikai paraméterei nagyjából hasonlóak voltak a csecsemők és kisgyermekek, óvodáskorú és iskoláskorú gyermekek és serdülők között. A metabolit farmakokinetikai paraméterei nagyobb különbséget mutattak a korcsoportok között. Ezek a különbségek az óvodáskorú gyermekeket serdülőkkel összehasonlítva statisztikailag szignifikánsak voltak. Összehasonlításképpen, az expozíció magas volt csecsemőknél/kisgyermekeknél.
Gyógyszerészeti jellemzők - LAVESTRA 100 MG
Lavestra 25mg filmtabletta
Tablettamag: cellaktóz (laktóz-monohidrát és cellulóz por), hidegen duzzadó kukoricakeményítő, kukoricakeményítő, mikrokristályos cellulóz, vízmentes kolloid szilícium-dioxid, magnézium-sztearát.
Filmbevonat: hipromellóz, talkum, propilénglikol, titán-dioxid (E 171) és kinolinsárga (E 104).
Lavestra 50mg filmtabletta
Lavestra 100mg filmtabletta
Tablettamag: cellaktóz (laktóz-monohidrát és cellulóz por), hidegen duzzadó kukoricakeményítő, kukoricakeményítő, mikrokristályos cellulóz, vízmentes kolloid szilícium-dioxid, magnézium-sztearát.
Filmbevonat: hipromellóz, talkum, propilénglikol, titán-dioxid (E 171).
5év
Polietilén (HDPE) tartályban, garanciazáras polipropilén (PP) kupakkal lezárva:
Lavestra 100mg filmtabletta: A tartály első kinyitása után a készítményt 100napon belül fel kell használni.
Buborékcsomagolás (PVC/PVDC//Alu)
Lavestra 25mg filmtabletta: 10, 14, 15, 20, 28, 30, 50, 56, 60, 84, 90, 98, 100 vagy 112 db filmtabletta, dobozban.
Lavestra 50mg filmtabletta: 10, 14, 15, 20, 28, 30, 50, 56, 60, 84, 90, 98, 100 vagy 112 db filmtabletta, dobozban.
Lavestra 100mg filmtabletta: 7, 10, 14, 15, 20, 28, 30, 50, 56, 60, 84, 90, 98, 100 vagy 112 db filmtabletta, dobozban.
HDPE tartály, mely PP kupakkal záródik, mely szilikagéllel töltött PE nedvességmegkötő betétet tartalmaz
Lavestra 50mg filmtabletta: 250 filmtabletta, dobozban,
Polietilén (HDPE) tartály, garanciazáras polipropilén (PP) kupakkal lezárva
Lavestra 100mg filmtabletta: 100 filmtabletta, dobozban.
Nem feltétlenül mindegyik kiszerelés kerül kereskedelmi forgalomba.
Bármilyen fel nem használt gyógyszer, illetve hulladékanyag megsemmisítését a gyógyszerekre vonatkozó előírások szerint kell végrehajtani.
Megjegyzés: (egy keresztes)
Osztályozás: II. csoport
Kizárólag orvosi rendelvényhez kötött gyógyszer (V).